Hétéves házasok voltunk Tamással, amikor éreztem, valami megváltozott köztünk. Későn járt haza, gyakran a hétvégéket is az irodában töltötte, hangulatváltozásai megviseltek engem és a lányunkat is. Tudtam, hogy van valakije, de nem éreztem magam elég erősnek egy mindent tisztázó beszélgetéshez.
Gyakran hajnalig forgolódtam az ágyban, próbáltam elképzelni, hogyan alakul az életünk. Féltem az egyedülléttől, az anyagi bizonytalanságtól, de egyre inkább elfogadtam a gondolatot, hogy Tamás elhagy. Osztálytalálkozóra készült, este csak futólag találkoztunk. – Majd jövök – szólt vissza az ajtóból, de én már nem is figyeltem rá. Nehéz vizsga előtt álltam a főiskolán, másnap korán kellett kelnem. Hajnali négykor a telefon csengésére ébredtem. – Csak azt szeretném mondani, hogy nem jövök haza – hallottam Tamás rekedt hangját. – Ma vagy soha többé? – kérdeztem. – Soha többé – felelte, és én bontottam a vonalat. Nyugodtan feküdtem még egy kicsit, aztán készülődni kezdtem. Elhatároztam, hogy csak a vizsgára koncentrálok…
Levélben tudatta a lányunkkal hogy elhagyja
Délután, amikor Kingával hazaértünk, egy levelet találtunk a nappaliban. Pár semmitmondó szó, üres közhelyek a gyereknek – így ért véget majd tíz év az életemből. Kinga kétségbeesett, zokogott, de én erős maradtam. Hittem, amit a lányomnak mondtam: az apja csak belőlem szeretett ki, őt mindig szeretni fogja. De tévedtem. Az új szerelem és az új család Tamás minden idejét lefoglalta, és anyagilag is egyre kevésbé támogatta Kingát. A lakásban maradhattunk, de egyre többször sürgetett, hogy adjuk el, szüksége volt pénzre. Kinga remekül viselte a válást, igaz, az apjához nem ment el. Ha Tamás érte jött, örült, de ha el akarta vinni magához, Kinga nemet mondott. Sokszor elmondta, hogy nem szeretne elköltözni, kérjük meg apát, hagyjon minket békén – ilyenkor hiába voltam erős, elsírtam magam, amikor nem látta. Végül kölcsönt vettem fel, és kifizettem Tamást. Ezek után még ritkábbak lettek a látogatásai.
A remény hal meg utoljára…
Érzelmileg hamar túljutottam a váláson, magányos voltam, de bíztam abban, találkozom még valakivel, akivel mindent újrakezdhetek. Anyagilag azonban szinte teljesen a padlóra kerültem, kénytelen voltam pluszmunkát vállalni. A főiskolát félbehagytam, gyakran éjszaka is dolgoztam otthon, hogy Kingának meg tudjak adni mindent – mégsem volt elég. Egyik ismerősöm ajánlott egy ügyvédnőt, aki heti két estére takarítónőt keresett. Három nyelvvizsgával talán mást is találhattam volna, de szemtelenül magas összeget kínált, így igent mondtam. Az ügyvédnő soha nem volt otthon, a férje, Attila viszont mindig, mégsem találkoztam vele. Ő egy külön lakrészben tartózkodott, ahol nem kellett takarítani. Mint kiderült, otthon dolgozott és a betegsége nem tette lehetővé, hogy szabadon mozogjon. Jobb napokon bottal járt, de volt, hogy tolószékbe kényszerítette a fájdalom.
Egyik nap korábban érkeztem, több mindent akartam elvégezni. Attila a konyhában ült egy bögre kávé mellett. – Majd visszajövök – mondtam zavartan, hiszen mindig csak hallottam róla, soha nem találkoztunk. – Nem, nem, maradjon! – mondta. – Ha én nem zavarok, egy kicsit még elücsörgök itt, aztán visszamegyek a rajzaim közé – tette hozzá. – Tölthetek egy kávét? jóképű férfi volt, sötét hajú, mélybarna szemmel – pont az esetem, annak ellenére, hogy Tamás szőke hajú és kék szemű volt… A szék mellett, a pulthoz támasztva ott volt a botja. Észrevette a pillantásomat. – Hát bizony, nélküle fél ember vagyok – nevetett fel halkan. – Ijesztő? Megráztam a fejemet. – Dehogy! – Mert sok embert zavar – tette hozzá. – A legjobban a kedves feleségemet…
Sikerült megnevettetnem
Gyorsan elkészítettem magamnak a kávét és próbáltam nem észrevenni a hangjában megbúvó keserűséget. Fecsegni kezdtem mindenféléről. Attila érdeklődve figyelt, végül már egymás szavába vágva beszélgettünk, nevetgéltünk. Hirtelen felpattantam. – Jaj, nekem közben dolgozni is kellene! Ne haragudjon, muszáj elkezdenem! Attila nehézkesen felállt és a botjára támaszkodva elköszönt. – Nagyon élveztem ezt a beszélgetést – mondta kedvesen. – Ha nem bánja, Kati, a jövőben többször is meglátogatom munka közben. Nem bántam, sőt! Alig vártam hogy újra találkozzunk. A munka is gyorsabban ment, és a kedvem is sokkal jobb lett. A következő hónapokban Attilával egész különös kapcsolat alakult ki köztünk. Amíg én takarítottam, ő ott ült egy széken, és beszélgettünk. A világról, a munkájáról – tervezőmérnök volt -, az én életemről, terveimről, Kingáról, mindenről. Arra buzdított, ne adjam fel az álmaimat, fejezzem be a főiskolát. De ha közben már más érdekel, vágjak bele, hiszen olyan rövid az élet… – Nagyon bölcs vagy – mondtam neki félig komolyan, félig viccesen. – De az életben vannak sajnos olyan gyarló dolgok is, amikkel foglalkozni kell, mint például az anyagiak. Megértően bólogatott. – Tudom, de szerencsére nekem soha nem voltak gondjaim. A szüleim jómódúak, és én egész fiatalon komoly pénzt kerestem a találmányaimmal. Nekem más hiányzik, amit viszont semmi pénzért nem vehetek meg, és az az egészség…
Vigasztalni próbáltam
– Tudom – feleltem lágyan, és lerogytam mellé a földre. Rossz napja volt, éppen tolószékben tudott csak mozogni. – De nézz körül: mindez nem lenne, ha nem volna pénzed. Sokkal könnyebb így elviselni a bajt is, hidd el. Én tudom. És végül is nagyon jó állapotban vagy, szerintem nem ez az igazi oka a gyakori szomorúságodnak… Felnevetett.
– Ó, a másik bölcs – mondta. – De igazad van. Semmit sem ér a tudat, hogy jól kézben tartjuk a betegségemet, ha nem örül ennek senki velem. Hallgattam, mert annyit már tudtam, hogy a házasságuk romokban hever. A feleségét csak a karrierje érdekelte, külön utakon járt évek óta. Tudott Attila betegségéről, már az esküvőjük előtt tisztában volt a lehetőségekkel, vállalta a közös életet, de egy nagyobb rosszullét után már nem tért vissza a hálószobába. Megundorodott tőlem – mondta egyszer Attila tárgyilagosan, miközben nekem megszakadt a szívem.
Elmélyültek az érzelmeink
Tudtam, hogy utazni vágyik, szerető társra, akivel könnyebb elviselni a mindennapokat. – Miért nem válsz el? – kérdeztem. Aztán gyorsan megsimogattam a kezét. – Bocsánat, semmi közöm hozzá! Igyunk inkább valamit! Egy almalét? – próbáltam felállni, de közben nem engedte el a kezemet. Mellette térdeltem, ő lehajolt és megcsókolt – és én nem ellenkeztem… Úgy kellett elszakítanom magam tőle.
Nem viszonyt akartam
– Nem hinném, hogy ez jó ötlet – mondtam halkan. – Igen, én sem, ne haragudj – mondta lehajtott fejjel, és amilyen gyorsan csak tudott, kigurult a szobából. Gyűlöltem magamat, amiért félreértett, hiszen én nem azért nem tartottam jó ötletnek egy esetleges viszonyt, mert beteg, hanem a köztünk lévő szakadék miatt… Én elvált, egyszerű nő vagyok, ő viszont gazdag, nős férfi… Ezek után Attila került, és én sem mertem közeledni hozzá. A régi jókedvem elszállt, hiányoztak a beszélgetések. A főiskolát újrakezdtem, de még ennek sem tudtam igazán örülni. Kinga meg is jegyezte, hogy gyakran vagyok szomorú, és igazat adtam neki. – Hiányzik egy barátom – mondtam, és ahogy megfogalmaztam, hirtelen megértettem, hogy nem hagyhatom annyiban a dolgot. Elhatároztam, hogy a következő alkalommal bekopogok Attilához. A sors azonban közbeszólt: Kingára nem tudott vigyázni anyukám, így ő is velem jött „dolgozni”. A nappaliban takarítottam, Kinga olvasgatott és közben csivitelt. Aztán egyszer csak a túl nagy csendre figyeltem fel: Kinga sehol. – Kinga! Hol vagy? – kiabáltam. – Itt – hallottam jó messziről vékony kis hangját. Attila dolgozószobájában találtam rá. Az íróasztalon ült és Attilával nagy komolyan tanulmányoztak valamit a számítógépen. Gyorsan lekaptam az asztalról. – Bocsánat, nem lett volna szabad, hogy zavarjon téged! – Nem zavart. Nagyon jól megvagyunk, igaz? – nézett Attila mosolygó szemmel Kingára, aki lelkesen bólogatott. – Úgyhogy meg is kérjük anyát, hadd maradhasson ez a leányzó itt velem! Nem bánod? – nézett rám két könyörgő szempár. Attila és Kinga barátságot kötött. Attila mindent tudott, ami Kingát érdekelte: „Anya, Attila olyan okos!” Újra jókedvűen teltek a napjaim, és Kinga is kivirult. Egy gyönyörű szép, verőfényes hétvégén Kingával kirándulni indultunk. – Szerinted Attila nem jöhetne velünk? – kérdezte.
Igyekeztem diplomatikusan válaszolni. – Jöhetne, de nem hiszem, hogy hétvégén el tudna szabadulni otthonról. – Pedig el tud – jelentette ki Kinga. – Honnét veszed ezt? – kérdeztem. – Ő mondta, hogy szívesen eljön velünk, ha te hívod – jelentette ki diadalmasan. Mit tehettem? Felhívtam. – Örülök, hogy hívtál – mondta kedvesen. – Értem tudtok jönni? Ma nagyon jó napom van, talán még a botocskám sem kell…
Ezúttal én kezdeményeztem
Nagyon szép napot töltöttünk együtt. Ha Attila jelezte, leültünk pihenni. Kinga egyszerre volt figyelmes, aggódó és féktelen – de ezt teljesen rendben valónak találtam. Egy padon ülve néztük, ahogy száguldozik – jól éreztem magam, úgy, mint már nagyon régen. – Sajnálom a múltkorit – jegyezte meg Attila halkan. – Én nem – mondtam. Felé fordultam, két kezembe fogtam az arcát. – Szeretném, ha megcsókolnál. Újra. És mindig. Nem a betegségedre gondoltam, nem a botra, a tolószékre, amikor eltoltalak magamtól. Hanem arra, hogy nős vagy. És hozzám képest igen gazdag… Attila ragyogott. – Nem a betegségre? Istenem, neked az a legnagyobb bajod, hogy nős vagyok? Hát azon a legegyszerűbb változtatni – jelentette ki, és megcsókolt. – A gazdagságon nem szeretnék változtatni – tette még hozzá. – Inkább remek kis életet élnék veled és Kingával, ha lehet. – Erre nem mondok nemet – feleltem, és nevetve hagytam, hogy Kinga ránk vesse magát. – És annyit meg tudok ígérni: én mindig, mindenhonnan hazatérek – súgta a fülembe.
Nekem adta a férjét
Nem tudom, mit gondoltam a házasságukról, valószínűleg többet, mint ami mögötte volt. Attila felesége csak annyit mondott: „Viheted ezt a roncsot!” És én boldogan toltam ki a tárgyalóteremből a válása után Attilát. Ennek már öt éve. Az állapota szerencsére nem romlott, és hogy teljes értékű társam, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a kisfiunk…
