Hol kezdődött? Talán az első „baszdmegnél”? Az első kiejtett „hülye vagy”-nál? Amit ki kellett volna kérnünk magunknak, de csak csendben tűrtük…
Vajon mikor veszett el örökre a kölcsönös tisztelet? Amikor megláttam a gyengeségeidet, te pedig az esendőségemet? Talán akkor eszméltél rá, hogy mennyire sérülékeny vagyok, amikor először tévedtem. És vajon nekem mikor tűnt el a szememről a hályog?
- Amikor mellényúltál bizonyos helyzetekben?
- Amikor megalkuvó módon sutba dobtad az elveid, és egészen más irányba fordultál?
- Amikor nem vállaltad a felelősséget a rossz döntésedért, hanem gyáván megfutamodtál?
- Vagy amikor nem álltál ki a közös elhatározásunk mellett?
Valószínűleg te sem tudod felidézni, hogy mikor hagytad végleg elveszni az irántam érzett tiszteletet. Talán akkor szökött ki belőled, mikor először hazugságon kaptál. Vagy amikor először láttál lázasan fekve, és rájöttél, hogy én sem vagyok hibátlan szépség? Netán mikor egészen mást gondoltunk valamiről, és képtelenek voltunk megegyezni…
Mi lett volna, ha…
- Ha már az elején tudtam volna, hogy milyen vagy? Vajon elindultam volna veled azon az úton, amely nem hónapokig tart, de még csak nem is pár évig?
- És te vajon megfogtad volna a kezem, és velem jöttél volna, ha az elején nem emelsz piedesztálra?
Nem tudom időben és térben elhelyezni a pillanatot, amikor örökre kimúlt belőlünk az egymás iránti megbecsülés. Szépen kicsordogált az életünkből, és már csak azt vettük észre, hogy nyoma sincs. A fényes és ragyogó kezdés után lassacskán bedaráltak minket a hétköznapok.
Elszántság, jövőbe tekintés és közös célok voltak a repertoárban – de fogyatkozni kezdtek a meghittség pillanatai, és megkopott az „együtt” szó jelentése. Ezek hűlt helyén már csak durva szavak és bunkó beszólások csattognak, lekezelő tekintetek kardoskodnak – így irtjuk ki egymás önbecsülését, míg végül írmagja sem marad
Helyébe flegma vállvonások lépnek, és hiába a békülés, már az sem olyan… Már nem édes, nem felemelő, hiszen nyomokban sem tartalmazunk igazi, őszinte szerelmet. Mert az igaz szerelem kéz a kézben jár a megbecsüléssel, és sosem engedné meg, hogy beférkőzzön közénk a hanyatlás állapota. A vágy is kihalóban: nem meglepő, hiszen a szeretkezéshez – de minimum a vonzalomhoz – is kell egy csipetnyi tisztelet.
Mi lesz így velünk?
Még ennél is jobban eldurvulhat a helyzet? Meddig leszünk képesek cipelni egy olyan viszonyt, amelyben már nincs kölcsönös megbecsülés? Hiszen a tisztelet olyan, mint egy határ, amit nem lett volna szabad átlépnünk. Búcsút kellene mondanunk egymásnak, de valami mégis marasztal.
Talán a ragaszkodás, a félsz a következő kapcsolattól – amelyben ugyanennyi sansza lenne, hogy ismét nem tudjuk, hol a határ. Ezért még kapaszkodunk abba, hogy képesek leszünk tenni valamit, amitől ismét burjánzani kezd a tisztelet egymás iránt.
Szerinted mitől múlik el a tisztelet két ember között?
