Hosszú éven át folyamatosan gondoztuk, neveltük, felügyeltük őket, majd egy nap már nem kérdeznek, nincs szükségük a segítségünkre, személyes találkozó helyett pedig be kell érnünk a telefonos kapcsolattartással… Már maguk szeretnének próbálkozni, sikert elérni és tapasztalatokat szerezni. És ez így a jó!
Csakhogy ijesztőnek tűnhet elveszíteni eddigi szerepünket és a szülői feladatokhoz kapcsolódó megszokott visszacsatolást. Természetes az igényünk a megerősítésre, hiszen mindannyiunk számára fontos a tudat, hogy szükség van ránk.
Hogyan lehetünk jó szülei felnőtt gyermekeinknek? Miként engedjük őket felnőttnek lenni, és egyúttal megtartani a kötődést? A következő 9 javaslat ebben segít!
1. Ne adjunk kéretlen tanácsokat!
Ha túlzottan rájuk erőltetjük véleményünket, úgy érezhetik, hogy nem bízunk bennük (vagy abban, hogy megállják a helyüket az életben). A fiatal felnőttek is igénylik a támogatást, az irányítást azonban nem. Támaszt úgy is nyújthatunk, ha közben engedjük, hogy előbb ők próbálkozzanak és csak akkor kérdezzük meg, javasolhatunk-e valami mást, ha úgy látjuk, nem boldogulnak.
2. Ne döntsünk helyettük!
Finoman próbálhatunk más lehetőségeket mutatni, vagy velük ötletelhetünk. Így nem veszik majd a javaslatokat függetlenségük elleni „merényletnek”, hiszen megmarad a szabadságuk ahhoz, hogy maguk válasszanak megoldást az adott élethelyzetben.
3. Fogadjuk el gyereknevelési módszereiket!
Talán ez a legproblematikusabb pont. Fontos tudatosítani magunkban, hogy csak a gyerekeinket nevelhettük szülőként – az unokáinkat nem! Ha nem értünk egyet nevelési elveikkel kapcsolatban, kínáljunk más alternatívákat, sztorizzunk, mutassunk más szemszöget, hogy kritikusan átgondolhassák az adott helyzetet – ám a szerepünk itt véget ér.
4. Ne kényeztessük el őket!
Ha felnőttként kiszolgáljuk és elkényeztetjük gyermekeinket, sosem fognak megállni a lábukon. Függetlenségüket még akkor is tudjuk támogatni, ha együtt élünk: szorgalmazzuk, hogy járuljon hozzá jövedelemmel a háztartás kiadásaihoz, vegye ki a részét a házimunkából! Ha gyermekünk bátortalanabb típus, biztosítsunk lelki támogatást, bátorítsuk és csak fokozatosan várjuk el az új hozzáállást.
5. Biztosítsunk teret!
Gyerekeink önálló életének kezdetén szükségük van valódi egyedüllétre, hogy rájöjjenek, hogyan képzelik el az életüket, például milyen otthont szeretnének kialakítani. Te magad mutass példát abban, hogyan lehet felnőttként a háttérben támogatóan jelen lenni, és egészséges, szeretetteli, tapintatos távolságot tartani!
6. Találjunk új módokat a közös időtöltésre!
Attól, hogy a mindennapi életükben nem játszunk akkora szerepet, mint korábban, még tölthetünk időt együtt. Lehet ez akár egy mozi, egy sütizés, kirándulás vagy plázázás…de bármit is csinálunk együtt, ne feledjük: hallgassuk meg, legyünk nyitottak, és ne adjunk kéretlen tanácsokat! Legyen kellemes és tartalmas az együtt töltött idő!
7. Beszéljünk az érzéseinkről!
Ha jó a kapcsolatunk gyermekeinkkel, belefér, hogy őszintén kifejezhessük, mit érzünk: elmondhatjuk például, hogy nehezünkre esik elengedni őket, hogy mindig számíthatnak ránk, sőt, azt is, hogy szeretnénk az életük része maradni, amennyire lehet! Innentől azonban már bízzuk rájuk, hogyan ápolják velünk a kapcsolatot, és értékeljük az erőfeszítéseiket, amit ennek érdekében tesznek!
8. Alakítsuk ki új életünket!
Előfordulhat, hogy nem tudjuk, mihez kezdjünk a felszabadult idővel. Nos, gyermekeink felnőtté válásával szülői szerepünk „nem szűnik meg, csak átalakul”. Sőt, rengeteg más szerep is rejlik bennünk: fogjuk fel ezt az új időszámítást egy lehetőségnek, hogy végre azoknak a tevékenységeknek, hobbiknak is teret engedjünk, melyekre eddig nem volt időnk.
9. Ne keseredjünk el!
Ha más minőségben is, de felnőtt gyermekeinknek továbbra is szükségük van támogató szeretetünkre, tapintatos útmutatásunkra. Ráadásul mi más bizonyítja jobban, hogy szülőként jól végeztük a dolgunkat, mint hogy gyermekünk önálló és saját útján jár?
