A nővérem, Eszter, fiatalabb korában sokszor volt szomorú, mert úgy érezte, nem találja meg a boldogságot a párkapcsolataiban. Míg nekem mindig voltak udvarlóim, ő nem tudott hasonló sikereket elérni a magánéletében. Hosszú évek után, 28 évesen mégis férjhez ment, ám a házassága mindössze három évig tartott. A válást nehezen élte meg, különösen mivel abban az időben én már boldog családban éltem a gyerekeimmel.
A válás után Eszter döntést hozott: elmegy Németországba dolgozni, hogy új életet kezdjen, és talán ott talál rá a szerencse. Az évek során hamar sikerült munkát találnia, és ahogy megvetette a lábát külföldön, rendszeresen segítette anyagilag a családunkat. Bár nem vártuk el tőle, Eszter önként ajánlotta fel a támogatását. „Ti vagytok az egyetlen családom” – mondta, és ezt a hozzáállást újra és újra éreztette velünk. Amikor a lányom férjhez ment, ő segített a költségek fedezésében, és az évek alatt a gyerekeim taníttatásához is hozzájárult. Rendszeresen küldött ajándékokat, ruhákat, és pénzzel is támogatott minket. Eszter évekig stabilitást biztosított számunkra, amit nagyon hálásan fogadtunk.
Nemrég azonban bejelentette, hogy vissza akar térni Magyarországra. Mikor először meghallottam a hírt, őszintén örültem: a férjem éppen munkanélküli lett, és a helyzetünk nehezebbé vált, mint korábban. Úgy gondoltam, ha Eszter közelebb kerül hozzánk, még jobban támogathat minket.
Amikor megérkezett, elmondta, hogy szeretne egy nagyobb változást az életében. Vett egy háromszobás lakást, és elhatározta, hogy örökbe fogad egy gyermeket. „Sok olyan gyermek van, akinek szüksége van egy családra” – mondta, és azt állította, hogy már régóta gondolkodik ezen. Az örömöm viszont rövid életű volt, amikor kiderült, hogy az anyagi támogatása jelentősen csökkenni fog, mivel az összeg nagy részét a saját új terveire fordítja.
Azóta azon gondolkodom, hogyan lehetne beszélni vele erről a döntéséről. Neki már az élete Németországban van, és felesleges ilyen idősen felvállalni egy árva gyerek nevelését. Nincs igazam?