Ma Nyíregyházán sétálva egy megrázó jelenet szemtanúja voltam. Egy idős bácsi épp a kukából próbált ételt keresni. Megálltam, hogy készítsek egy képet, nem azért, hogy megszégyenítsem őt, hanem hogy felhívjam a figyelmet egy méltatlan helyzetre, ami sajnos sok tisztességes, évtizedeken át dolgozó emberrel történik meg, akik a nyugdíjukból már alig tudnak megélni.
Amikor odaléptem hozzá, és beszélgetni kezdtünk, elmondta, hogy annyira megemelkedtek a rezsijei, hogy már nem tudja fizetni azokat a kis nyugdíjából, ami a gyógyszereire és a számlákra megy el. Már választania kell, hogy ételt vesz vagy a gyógyszereit váltja ki. Az étel a kukából jön, mert másra nem marad pénze.
„Vagy a gyógyszert választom, vagy az étkezést” – mondta csendesen, rezignált hangon. Olyan szavak ezek, amelyek összeszorítják az ember szívét. Egy olyan emberrel beszéltem, aki egész életét munkával töltötte, most pedig ott áll, hogy még az éhezés ellen sem tud harcolni. Ez a sors igazságtalan és kegyetlen.
A beszélgetésünk után meghívtam őt ebédelni. Egy egyszerű gesztus, de tudom, hogy nem oldja meg az ő helyzetét, és sajnos nem csak egy ember küzd így nap mint nap. Csak egy ideig volt biztonságban a tele gyomra, de mi lesz holnap? Mi lesz, ha a gyógyszereit nem tudja kiváltani?
A bácsi elmondta, hogy a főtéren, a zöld kukáknál keres menedéket, mert ott talál valami ennivalót. Egyedül van, és nincs, aki segítene neki. Szívszorító látni, hogy milyen méltatlan helyzetbe kerülnek azok, akik tisztességesen dolgoztak egész életükben, mégis ott állnak, hogy a túlélésük forog kockán.
Ez a történet nem egyedi, de ha ez a kép, amit készítettem, elér néhány jó szívű embert, talán segíthetünk rajta. Ha bárki a közelben jár, talán odalép hozzá, segít egy ebéddel, egy meleg ruhával vagy bármi mással, amire szüksége van. Remélem, hogy ez a történet felnyitja a szemünket, hogy ne hagyjuk az ilyen embereket magukra.
