Egyszer bele kellett néznem a tükörbe
– Emlékszem ültem az ágyon, amikor 50 lettem és azon gondolkodtam, hogy vajon mit rontottam el az életemben, hogy ide jutottam.
– Hova jutott?
– Olyan harag tört elő belőlem, ami megdöbbentett?
– Mert eddig egy csendes, visszafogott, kedves hölgynek képzelte magát?
– Igen.
– Nézze nagyon sok harag és elfojtott, lappangó indulat van Önben… Gondolom ez a gyereknevelésben is megmutatkozott.
– Sokáig szenvedtem tőle, de most már úgy gondolom, hogy azt nem rontottam el. Amikor elváltunk az apjánál hagytam a fiam, mert beláttam, hogy ő sokkal közelebb áll hozzá és csak amiatt, hogy ne ítéljenek meg, nem ragaszkodtam a gyerekhez.
– Ebben megerősíthetem, hogy jól csinálta. Rátelepedett volna és agyonnyomta volna a rejtett elvárásaival.
– Köszönöm, hogy ezt mondja, én is így gondolom. Sokáig bűntudatom volt, de megérkezett, hogy jól döntöttem.
– Nézze rengeteg elfojtott harag van Önben a szüleivel szemben, amit sosem mert kifejezni és megengedni magának. Ez meghatározta az eddigi pályáját. Emiatt bonyolódott bele önsanyargató helyzetekbe, rossz kapcsolódásokba, mert sosem merte kiengedni a haragját és meghallani a saját hangját…
– Tudtam, hogy el kell jönnöm Önhöz. Végre valaki szembesít azzal, mennyi elfojtott indulat és agresszió van bennem. Tudtam, hogy egyszer bele kell néznem a tükörbe…
– Folytassuk innen…
A tükör mindig rendelkezésre áll, de belenézni csak a bátrak mernek. A legtöbben megerősítésre vágynak és megkeresik azokat a helyzeteket az életben, ahol
– nem a szembenézés, hanem kikerülés
– nem a szembesítés, hanem a simogatás,
– nem a rácsodálkozás, hanem az elkendőzés,
– nem a tiszta tükör, hanem a retusált kép néz vissza rájuk.
Le lehet élni egy teljes életet rejtőzködésben, de nem érdemes. A tükör, ha éles és igaz, akkor minden élethelyzetben felszabadító, energiát adó és elősegíti a változást.