Az idős férfi megtudta, hogy mindössze néhány hónapja van hátra, és elhatározta, hogy elindul egy elképesztő utazásra, hogy még egyszer, utoljára láthassa a lányát, akivel évekkel korábban eltávolodtak egymástól.
A 75 éves Henry már évek óta küzdött a rákkal, és bár többször is remisszióba került, a betegség mindig visszatért, és az idős férfi belefáradt a küzdelembe. Amikor az orvosa közölte vele az újabb vizsgálat eredményét, és elmondta, hogy a műtét sajnos ezúttal sem opció, de a kezelés lelassíthatja a betegség terjedését, és akár évekkel is meghosszabbíthatja az életét, Henry egyszerűen csak arra volt kíváncsi, mennyi ideje lehet hátra, ha nem folytatja a kezelést. Megtudta, hogy körülbelül három hónapja maradt, éppen annyi idő, hogy még egyszer, utoljára átéljen egy tavaszt, és megbékélt ezzel a lehetőséggel.
Ahogy azonban hazafelé sétált, és az embereket figyelte maga körül, észrevett egy nőt, aki a lányára, Jane-re emlékeztette, akivel már hat év nem tartotta a kapcsolatot, miután csúnyán összevesztek. Henryt felkavarta ez a pillanat, és most már pontosan tudta, mit kell tennie élete utolsó három hónapjában: ki kell békülnie a lányával.
A lakása felé menet összefutott Joe-val, a szomszédjával, akivel az elmúlt pár hónapban egy sakkversenyre készültek, és, bár rosszul érezte magát, hogy az utolsó pillanatban cserben kell hagynia a barátját, kénytelen volt lemondani a versenyen való részvételről, mert tudta, hogy másra kell fordítania utolsó napjait.
Amikor hazaért, előkereste a levelet, amit a lánya hat évvel korábban írt neki, és amiben lényegében tudatta vele, hogy többet hallani sem akar róla. Henry annak idején könnyek között többször is elolvasta a levelet, és mostanra már szinte kívülről tudta mi áll benne. Jane számtalan olyan dolgot felemlegetett, amivel az apja megbántotta, és végül ezekkel a szavakkal zárta mondanivalóját: „Ne is fáradj azzal, hogy válaszolj erre a levélre. Neked már nincs is lányod.”
Henry megkereste lánya címét a borítékon, és addig kutatott az interneten, amíg talált egy telefonszámot. Miközben telefonált, szinte reszketett az idegességtől, fogalma sem volt róla, vajon a lánya szóba áll-e vele egyáltalán, de meg kellett próbálnia. Amikor meghallotta Jane hangját a vonal másik végén, azonnal megeredtek a könnyei, de mielőtt bármit mondhatott volna, rájött, hogy csak az üzenetrögzítőt hallja. Végül hagyott neki egy félszeg üzenetet, ami egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy eltervezte.
„Szia, Jane. Tudom, hogy valószínűleg nem akarsz hallani felőlem, de szeretnék még egyszer utoljára beszélni veled, mielőtt… nos, csak szeretnék…” – végül nem tudta befejezni a gondolatot, és azzal zárta az üzenetet, hogy megkérte a lányát, hívja vissza őt, de nem igazán hitt benne, hogy ez valóban megtörténik.
Már éppen azon gondolkozott, hogy inkább repülőre ül, és személyesen látogatja meg Jane-t Seattle-ben, mert ha ott áll az ajtaja előtt, talán nem utasítja vissza őt. Ekkor azonban megszólalt a telefon, és Jane száma jelent meg a kijelzőn. „Jane! Nagyon sajnálom, ami történt. Ha visszamehetnék az időben…” – hadarta Henry szinte egy szuszra, de egy férfihang félbeszakította. Kiderült, hogy Jane férje hívta vissza (a lánya négy évvel korábban ment férjhez, de ő erről nem is tudott, mivel nem hívták meg az esküvőre), és közölte vele, hogy Jane hat hónapra elutazott az Antarktiszra egy kutatóútra.
Henry ezen a ponton minden reményét elveszítette. Nagyon szeretett volna beszélni a lányával, de erre most már halvány esélyt sem látott. Elgondolkozott azon, mit tehetne: talán küldhetne egy levelet Jane-nek, amit a hazatérésekor elolvashatna, vagy megkérhetné az ügyvédjét, hogy adja át a levelet a lányának a végrendeletével együtt. Elhatározta, hogy megszabadul néhány dologtól, így Jane-nek kevesebb gondja lesz, amikor megörökli a lakást, ezét fogta néhai felesége gingyűjteményét, és átment vele a szomszédba, Joe-hoz. Elmagyarázta neki a helyzetet, és könnyek között azt mondta: „Nem tudom elhinni, hogy nem láthatom a lányomat, mielőtt meghalok.”
Joe azonban megnyugtatta, elmondta neki, hogy manapság már turistacsoportokat is visznek az Antarktiszra, és több weboldalt is mutatott neki ezzel kapcsolatban. Csak azt kell megtudniuk, hol van pontosan a lánya, hogy kiderítsék, van-e olyan hajóút, aminek a közelben van az úti célja. Henry emlékezett rá, hogy Jane férje a McMurdo kutatóállomást emlegette, és amikor egy kicsit alaposabban utánajártak a dolognak, megtudták, hogy csak néhány olyan turisták számára szervezett út van, amivel eljuthat ennek a közelébe, de még így is minden az időjárási viszonyoktól függ – ha a hajó kapitánya úgy látja, nem biztonságos kikötni az adott területen, az a megállóhely kimarad.
Henry elbizonytalanodott, de Joe a következő egyszerű tanácsot adta neki: „A te döntésed, de milyen más lehetőséged van? Vagy vállalod a kockázatot, hogy találkozz Jane-nel, vagy feladod.” Joe szavai még sokáig ott jártak a fejében, amikor aznap este lefeküdt, és másnap reggelre meghozta a döntését: bármekkora őrültségnek is tűnt a dolog, elhatározta, hogy vállalkozik az útra. Gyorsan eladta a lakását, és elrendezett még néhány adminisztratív teendőt, aztán jegyet váltott egy hajóútra az Antarktiszra.
Amikor megérkezett, még mindig számtalan kétsége volt, hiszen még mindig nem tudta, pontosan hogy érhetné el a McMurdo állomást, ami a Ross-sziget déli csúcsán található. Amikor meglátott egy kisebb csoport embert, akik hómobilokon érkeztek a turistacsapat megállóhelyéhez, megpróbálta megkérni őket, hogy vigyék el őt a kutatóállomásra, de visszautasították. Miközben utánuk indult, hogy meggyőzze őket, észrevette, hogy az egyik járműben benne maradt az indítókulcs, és rászánta magát a cselekvésre, elvileg nem azért jutott el idáig, hogy a cél küszöbén feladja. „A feladás ideje már régen lejárt. Most már csak előre lehet menni” – motyogta, miközben beindította a hómobilt.
Bár néhányan észrevették, és utána indultak, sikerült leráznia az üldözőit, és miközben csak remélte, hogy a jó irányba tart, nekivágott a végtelen hómezőnek. Később megpróbálta ellenőrizni, hogy jó irányba tart-e, de az iránytűje kiszámíthatatlanul mozgott, így csak nagyjából tudta megsaccolni a helyes irányt az alapján, amit korábban egy térképen látott. Órákig haladt előre a véget nem érő fehérségben, miközben folyamatosan a lányára gondolt, és közben az is tudatosult benne, milyen ritka élményben van része. Amikor azonban már éppen élvezni kezdte volna a nem mindennapi utazást, a hómobil váratlanul megállt, és Henry rájött, hogy kifogyott a benzin.
Tudta, hogy már túl messze van a kiindulási ponttól ahhoz, hogy gyalog visszamehetne oda, és különben sem lett volna semmi értelme, hogy visszaforduljon. Csak egy dolgot tehetett, leszállt a járműről, és gyalog indult tovább, abban a reményben, hogy a kutatóállomásnak már közel kell lennie. Miközben kitartóan haladt előre, igyekezett pozitív gondolatokra koncentrálni, de akaratlanul is eszébe jutottak lánya dühös szavai a levélből, és kétségei támadtak: mi van, ha Jane látni sem akarja őt, és hiába tette meg ezt a hatalmas utat? Közben beborult az ég, és láthatóan hóvihar közelgett, ezért Henry felgyorsította a lépteit, de még így sem sikerült megelőznie a vihart, ami hamarosan teljes erejével rászakadt.
Az erős szélben és havazásban már nem látta tisztán merrefelé tart, és csak nehezen haladt előre, de mantraként ismételgette magában, hogy az állomásnak már közel kell lennie, és csak ment tovább. Egy idő után mintha felfedezett volna egy sötét foltot a látóhatáron, amiről biztosra vette, hogy az amerikai kutatóbázis, és kényszerítette magát, hogy továbbmenjen. Végül már csak hason csúszott a hóban, de amikor ismét megpillantotta a sötét pacát, amit a havazás el-eltakart a szeme elől, az határozottan közelebb volt, és végül elérte azt. De csalódnia kellett: a paca, amit a távolból látott, nem a kutatóbázis volt, hanem a hómobil, amit maga mögött hagyott. Tehát leírt egy nagy kört, és visszaért oda, ahonnan elindult.
Utolsó erejével odakúszott a hómobil mellé, de az nem sok védelmet nyújtott a hóvihar ellen. Összegömbölyödött, és lehunyta a szemét. Úgy tűnt, mégsem sikerül kibékülnie a lányával, és végül még egy levelet sem hagyott neki. Borzalmasan kimerült volt, és tökéletesen értelmetlennek látta a hosszú utat, amit megtett. Miközben a sötétség lassan körülölelte, végig Jane-re gondolt, és felidézte lánya gyerekkorát.
Henry arra tért magához, hogy erős fény világít a szemébe, és hangokat is hallott. Amikor kinyitotta a szemét, Jane arcát pillantotta meg. A nő szeme vörös és duzzadt volt a sírástól, de elmosolyodott, amikor az apja magához tért. Megpróbált felülni, de Jane visszanyomta őt az ágyra, és elmondta, milyen rossz állapotban találtak rá a mentőcsapatok. Mikor megkérdezte az apját, mit keres az Antarktiszon, Henry végre elmondhatta, amire már hosszú hetek óta készült: „El akartam mondani az én csodálatos lányomnak, mennyire szeretem és mennyire hiányzik. Csak el kellett utaznom a világ végére, hogy ezt megtehessem. Igazad volt, drágám. A sarkvidéki szépségért megéri kockáztatni az életedet.”
Henry végül elérte a célját, és teljesült a kívánsága: sikerült kibékülnie a lányával.
