Minden idők egyik legfontosabb felfedezése egy skót tudós nevéhez fűződik, és 1928-ba repít vissza bennünket. Alexander Fleming ugyanis abban az évben bukkant rá az orvosságra, mely emberek millióit mentette meg a haláltól, és még ma is az orvoslás alapját képviseli.
Minden onnan kezdődött, amikor a bakteriológus elutazott nyaralni, és az asztalán ottfelejtett egy baktériumkultúrákat tartalmazó edénykét. Míg távol volt, a bacik között véletlenül kifejlődött egy gomba is, ami leginkább egy penészre hasonlított, és ami nélkül valószínűleg Fleming pusztán egy jelentéktelen lábjegyzet maradt volna az orvosi mikrobiológia történetében.
A kis penészgomba, mely a penicillium törzshöz tartozott, értékes és erős antibiotikumot rejtegetett, a penicillint. És bár Flemingnek járt az érdem a felfedezéséért, több mint egy évtizednek kellett eltelnie ahhoz, hogy valaki más életeket mentő csodagyógyszerré alakítsa.
Alexander Fleming élete
Alexander Fleming 1881. augusztus 6-án született Darvelen Ayrshire mellett, Skóciában. Miután több skóciai tanintézményben tanult, az ifjú Alexander Londonba költözött bátyjához, Thomashoz, aki orvostudományt tanult. Az akkor még csak 13 éves fiú a Regent Street Polytechnic Institute diákja lett, és miután lediplomázott, közel négy évig egy tengeri szállítmányokkal foglalkozó cégnél dolgozott, 1901-ig, amikor egy kisebb összeget örökölt nagybátyjától, John Flemingtől.
Thomas eközben megkezdte orvosi pályáját, és meggyőzte őt, iratkozzon be a Paddingtoni St. Mary Kórház orvosi iskolájába, és szerezze meg saját oklevelét a gyógyítás területén. Így sikerült, hogy 1906-ban Alexander lediplomázott orvostudományból és sebészetből.
Ezt követően bevonult a londoni önkéntes erőkbe azzal a szándékkal, hogy részt vegyen a búr háborúban, de a konfliktusnak még azelőtt vége szakadt, hogy az egysége csatlakozott volna a harcokhoz. Fleming ugyanakkor az orvosi egyetem lövészklubjának is tagja volt. A kapitánya javaslatára lépett be a St. Mary kutatócsoportjába, ahol Sir Almroth Wright bakteriológusnak, a vakcinák és az immunológia úttörőjének az asszisztenseként dolgozhatott.
Alexander remek diák volt, és 1908-ban aranymedált nyert a Londoni Egyetemen, továbbá oktatni kezdett a St. Mary orvosi iskolájában, 1914-ig. 1915-ben feleségül vette Sarah Marion McElroyt, egy ápolónőt, akitől egy fia született, Robert Fleming. Az első világháború alatt a tudós a királyi hadsereg egészségügyi brigádjában szolgált a nyugati fronton, Franciaországban. Visszatérésekor kinevezték bakteriológiai professzornak a Londoni Egyetemen.
1922-ben Fleming felfedezte a lizozimot, egy bakteriális enzimet, mely megelőzi a fertőzéseket, és amely jelen van megannyi élő testi váladékban, mint például a könnyekben, a száj és az orr nyálkájában, és védőpajzsként szolgál a fertőzések ellen. A felfedezése rávilágított arra, hogy léteznek olyan anyagok, melyek bár ártalmatlanok az emberi szervezetre, mégis halálosak a baktériumok számára.
A penicillin
1928 szeptemberének egyik reggelén, Fleming a dolgozóasztalánál ült a St. Mary Kórházban. Akkor tért vissza a szabadságáról, melyet Dhoonban, a vidéki házában töltött a családjával. Mielőtt elutazott volna, a használatban lévő edényeit félretolta az asztala szélére, hogy helyet hagyjon az asszisztensének, Stuart R. Craddocknak a saját munkájához. Visszatértével ezek közül válogatott, hogy melyek azok a kultúrák, amiket még meg lehet menteni. Ekkor lett figyelmes arra, hogy a mintáit beszennyezte valamilyen gomba, ami szép smaragd-árnyalatokban zöldellt a tégelyekben.
A gomba körül lévő sztafilokokkusz-kolóniák elpusztultak, miközben más törzsek érintetlenek maradtak. Fleming alaposabban is szemügyre vette a penészt, és ekkor fedezte fel, hogy az olyan anyagot termel, ami megöl bizonyos kórokozókat. A penicillium törzshöz tartozó gombaként azonosította, és néhány hónapig „penész-lének” nevezte, majd 1929 március 7-én a „penicillin” nevet adta neki.
„A természet alkotta meg évszázadok óta, én csak megtaláltam” – fogalmazott szerényen Alexander Fleming, aki sokáig tanulmányozta még a gombát, hogy pontosan feltérképezze annak hatását más ártalmas baktériumokra nézve. Meglepő módon, a penicillin legyőzte a legtöbb kórokozót. A tudós ezután másfajta teszteket is végzett, melyekből megállapította, a penészgombája nem mérgező.
Fleming számára egyáltalán nem tűnt csodatalálmánynak ez a felfedezés. Bár látta benne a potenciált, ő nem volt kémikus, éppen ezért nem is volt képes arra, hogy izolálja a penészben lévő aktív antibiotikumot, és nem is tudta volna megőrizni hosszabb ideig, hogy emberi használatra alkalmassá tegye. 1929-ben Fleming egy tanulmányt is írt a felfedezéséről, mely azonban nem váltott ki különösebb figyelmet a tudományok terén.
12 évvel később
1940-ben, a második világháború második évében, az Oxfordi Egyetem két kutatója olyan ígéretes projekteken dolgozott a bakteriológia területén, melyek továbbfejleszthetők vagy korrigálhatók a kémia segítségével. Így történt, hogy Fleming penicillinje ismét asztalra került – az ausztrál Howard Florey és a német Ernst Chain zseniális ötlete nyomán.
A két tudósnak egy viszonylag új kémiai eljárás során sikerült létrehoznia egy barna port, mely néhány napnál is tovább megőrizte a gomba antibakteriális hatását. Több kísérletet is folytattak a készítménnyel, és arra a következtetésre jutottak, hogy biztonságos.
Mivel szükség volt az új gyógyszerre a fronton, a tömeggyártás azonnal elkezdődött. Az, hogy penicillinnel kezelhették a háborús sebesülteket, rengeteg életet megmentett, olyanokét, akik minden bizonnyal belehaltak volna az elfertőződésekbe, még a legapróbb sérülések esetén is. A penicillinnek ugyanakkor a diftériát, az üszkösödést, a tüdőgyulladást, szifiliszt és tuberkulózist is sikerült hatástalanítania.
Bár Fleming volt a feltaláló, kellett Florey és Chain is ahhoz, hogy a penicillinből használható végtermék szülessen. Mindhárom kutatót lovaggá ütötték 1944-ben, és 1945-ben mindhárman joggal kiérdemelték az orvosi Nobel-díjat.
Azt viszont csak kevesen tudják, hogy még Fleming előtt, egy világhírnévre szert tevő román bakteriológus, Victor Babeș már beszélt a mikroorganizmusok jótékony hatásairól. 1885-ben fogalmazta meg, hogy a mikroorganizmusok által kibocsájtott anyagokat terápiás célra lehetne felhasználni bizonyos kórokozók ellen. Az eszközei azonban még nem tették lehetővé, hogy ezt oly hatékony módon bizonyíthassa, mint például Fleming.