Ezt a drámai vallomást az interneten találtuk, és megosztjuk veletek. Egy hölgy név nélkül írta le történetét (nevezzük most kizárólag a történet kedvéért Erikának).
Erika leírja, hogy 38 éves volt, amikor a férje elhunyt egy csúnya balesetben, a rokonság pedig nagyon együttérzően viselkedett, és folyamatosan vigasztalgatták őt a veszteség után.
Nemcsak a saját családja, de a férjéé is (a sógornője, az anyósa..), és próbáltak neki segíteni. Természetesnek tekintették, hogy Erika megtartsa azt a házat, amit a férje örökölt, így a férfi külön vagyonát képezte.
Erikának azonban nehezére esett megjátszani, hogy olyan mélységesen szomorú, gyászoló özvegy, mint amilyet a család látni szeretne.
Valójában senki sem tudta a szörnyű igazságot, hogy Erika férjével már régóta boldogtalan házasságban élt, és minden nap azon gondolkodott, hogy beadja a válókeresetet… És ez még nem minden!
Ráadásul Erika már évek óta mást, egy János nevű férfit szeretett…
A házasság csapda volt számára, de férje halála után a gyász csapdájába került, azaz cseberből vederbe! Korábban a jogi béklyóból, most pedig az együttérzés elől nem tudott menekülni, amely kedvességből és nagyvonalúságból szőtt hálót köré.
De mivel biztonságot adott számára, hogy nem kellett elköltöznie, és harcolnia az örökségért, beleszokott a gyászoló özvegy szerepébe.
Férje halála után két évet várt, mire bemutatta Jánost a családnak. Csak tálalás kérdése volt: mindenki nagy örömmel fogadta őt, örültek annak, hogy Erika nem szomorkodik tovább egyedül…
A lelkifurdalás azonban gyötri őt, mégsem oszthatja meg senkivel a gondolatait, mert tudja, senki sem értené azt meg!
Erikának ezzel már együtt kell élnie, ha könnyű, ha nem…
Neked mi a véleményed?
