Gyakran olvasni történeteket idősödő, magányos anyákról, akiket a gyerekeik nem segítenek, nem keresnek. Ha megnyitjuk a hozzászólásokat, azonnal ömlik a sok ítélet, a vádaskodás: „Meg is érdemli! Nem foglalkozott a gyerekével, mégis mit vár?”
Bárcsak ilyen egyszerű lenne! De nem az.
Hányszor van olyan, hogy a szülő nem éppen minta anya/apa, a gyerek mégis ott van, keresi, segíti. Hogy azért, mert mégiscsak a szülei? Talán. Mert ez a kötelessége? Lehet. És az is könnyen előfordulhat, hogy azért, mert olyanok vagyunk, hogy ahol bőségtál van, ott kényelmesen eszegetünk, ha túl sok az étel, eltoljuk a tányért, ahol viszont csak a morzsák esnek le az asztalról, ott boldogan ugrunk a legkisebb falat után és még kapirgálunk is mellé, hátha találunk valamit. Tehát egyfajta csimpaszkodás ez a vágyott érzésekbe. A szeretet és elfogadás utáni sóvárgásunk kielégítését várjuk ilyenkor, persze tudatalatt.
Azok az anyák/apák, akik most abban a nehéz helyzetben vannak, hogy a gyerekük eltávolodott tőlük, egy egészen más gyereknevelési szemléletben neveltek fel minket és a szüleinket, mint ahogy őket nevelték. Merthogy mi vagyunk az a korosztály, és a szüleink, akik közül a „nemtörődöm” gyerekek java kikerül.
Minden anya (kevés kivétellel) jót akar a gyerekének és a legjobb tudása, érzelmi intelligenciája szerint szereti és neveli őt, mégha az aktuális trendek és lehetőségek erősen befolyásolják ezt, akkor is.
Régen sírni hagyták a babákat, hogy megtanulja, nem ő a világ közepe, hogy erősödjön a tüdeje. Nem is gondolták, hogy ez a babának milyen törés lehet. Nem rossz szándékkal tették, egyszerűen ezt tanulták, ebben hittek.Sokszor a nagycsaládokban a testvérek voltak egymás támaszai, felügyelői, gondozói, ezzel az érzelmi szoros kötődést a tesvérkapcsolatok jelentették, nem a gyerek-szülő viszony. Ott erősebb volt a tisztelet, amit beleneveltek a gyerekekbe és el is várták.
A testvéredet szeretni KELLETT, a szüleidet tisztelni KELLETT. Mert a testvéred, mert a szülőd. Ez elegendő ok volt.
Csakhogy ez egy hamis kép. Pláne, hogy az érzelmek kimutatása sem volt divat. Nem is lehetett, mert elvárások voltak, meg kötelezők ezen a téren. Fentiekből kerekedtek a fogösszeszorítós családi ebédek, ahol mindig akadt olyan, aki nem állhatta a másikat, de mosolyogjunk, mert ők itt a Család. Ez volt a „szép” régi világ, ahol a testvérek szerették egymást, a gyerekek gondoskodtak a szüleikről.
De biztosan olyan szép? A kirakat valóban az, de ami mögötte van, az már nem felel meg a mai kornak.
A működő kapcsolatok rugóit az elvárás és megfelelés mozgatta első sorban, nem annyira az érzelmek. Viszont az embereknek volt egy biztos háttere, a Család, ami minden körülmények között segített és védelmezett. És talán a mai értelemben véve, bele is szóltak a családtagok egymás dolgaiba. Ha nem tetszett valami, kitagadták a gyereket, elfordultak a testvértől és ehhez nem kellett elképesztően nagy dolgot tenni, csak nem az elvárásoknak megfelelni. Fekete bárány pedig minden családban akadt.
Amikor ilyen történt, én biztos vagyok benne, hogy a szülő sokat tépelődött, elbújva sírt és a kitagadott gyerek ugyanúgy szenvedett. Az érzelmek és miértek megvitatása, a másik szempontjainak elfogadása nem volt szokás azelőtt. Még mai is hadilábon állunk ezzel. Persze ellenpélda mindenre akad és a dolgok nem csupán fehérek és feketék.
A mi szüleink, akik az ’50-’60-as években születtek, már egy kicsit lazábban nevelkedtek. Ők már jellemzően tegezték a mi nagyszüleinket, ami egy sokkal közvetlenebb érzelmi kifejeződést tesz lehetővé. Aztán kamaszként hippik lettek, esetleg miniszoknyás vagy belőtt hajú jampik, lázadtak. Ezzel szemben a mi nagyszüleinknek a kamaszkora a világháború volt és ez egészen más értékeket, más világlátást adott nekik.
A mi szüleink már elválhattak anélkül, hogy az valami nagyobb port kavart volna. Jóval nagyobb jutott nekik a személyes szabadságból, az önös érdekből, de még mindig fontos elv volt a szülői tekintélyre nevelés. Ahol a tekintély alap, nem pedig „kiérdemelt”.
Gyereket nevelni viszont mindenki a szüleitől tanult. Dédimama okította nagyit, nagyi pedig az anyukánkat. Szinte evidens volt, hogy mindenki követi a mintát. Nem is nagyon volt más alternatíva.
Aztán jöttünk mi, a ’80-’90-es években, akik már az internet világában váltunk szülővé. A gyereknevelési trendek széles palettája áll rendelkezésünkre. Csak ki kell választani, ami nekünk tetszik. Illete az elmúlt évek alatt milliónyi kutatás készült a babák és gyerekek fejlődésével kapcsolatban. Két kattintás és máris előttünk minden információ, ami érdekelhet minket.
Nem szorulunk az anyukánk tanácsára sok dologban, ezzel elveszünk tőlük egy fontos feladatot, felelősséget, a tanítást. Ez persze nekik fáj. Ha pedig homlokegyenest máshogy neveljük a gyerekünket, mint ahogy minket neveltek, már kész is a gócpont. Ők ugyanis ezt az éles különbséget úgy fordítják le magukban, hogy szerintünk ők rosszul csinálták.
NEM!
Bizonyára a legjobb tudásukkal és szeretettel neveltek minket. Mi is ezt szeretnénk tenni. Azzal, hogy megkérdőjelezik a nevelési módszert, amit választunk, a szülői kompetenciánkat vitatják. Nekünk meg ez fáj. Ha viszont folyton kétségbe vonjuk egymás dolgait, abból eltávolodás lesz, mert ki szeretne valakinek a társaságából, aki rendszeresen jelzi, hogy nem jól csinálod, állandóan a hibáidat emlegeti vagy nem tart annyira felnőttnek, hogy egyedül is megkűzdj az élettel. És itt nem arra gondolok, hogy nem jön jól néha a tanács! Dehogynem! A tanácsot viszont nem kötelező megfogadni és elsősorban akkor a legjobb kapni, ha az ember kéri. A tanács megfogadása viszont semmiképp nem lehet elvárás.
A másik szülő-gyerek kapcsolat megromlásához vezető okról Csernus könyvében olvastam még évekkel ezelőtt. Nem vagyok nagy rajongója, mert az alázást semmiképp nem tartom építőnek, de ezt a gondolatmenetet napokig forgattam magamban:
Van az az anya típus, aki mindent a gyerekéért tesz. Ő kopott ruhában jár, a gyerek meg csupa menő, márkásban, anya vajaskenyeret eszik, a gyerek szalámisat, anya nem szórakozik, hogy a karácsonyfa alatt játékkonzol lehessen. Nyilván ez sarkos, de ez az alap. Ők gyakran egyedülálló anyák, vagy egy vacak házasságban tengődnek és így kompenzálnak. Ösztönösen, mert az ember már csak ilyen.
A gyerek pedig abban nő fel, hogy az ő igényei mindig az anyjáé előtt és felett vannak és ezt viszi felnőtt korába is tovább.
Át kellene menni anyuhoz, de fáradt vagyok, sok a munka, ott a család…anyu várjon. Anyu meg vár és csak szomorkodik.
De akkor ezeket az áldozatokat miért tudják egyes emberek hálásan visszatükrözni és mégis törődni?
Itt jönnek szerintem a szeretnyelvek.
Itthon még manapság sem kap túlsok figyelmet ez a nagyon is fontos dolog. Hiába szeretek, ha nem jól szeretek, mert mindenkit másként kellene.
Az öt szeretetnyelv: Minőségi idő, elismerő szavak, ajándékozás, testi érintés és a szívességek. Mind fontos, de csak egy van általában, amin keresztül leginkább érzékeljük a másik ember szeretetét.
Akinek a szívességek a szeretetnyelve, az a szeretet legnagyobb megnyilvánulásaként tekint egy önfeláldozó szülőre, de akinek mondjuk a minőségi idő az, az inkább azt fogja érezni, hogy vele nem foglalkoztak, mert anya/apa folyton dolgozott és nem volt ideje rá.
Ezért lenne nagyon fontos, hogy mi, akik már tudjuk és ismerhetjük ezt, lássuk meg, tudjuk meg, hogy a szüleinknek mi a szeretetnyelve. És ha azon szóltak hozzánk, akkor azt értékelnünk kell!!! Hiszen az ember első sorban saját magából indul ki.
A kapcsolataink mindegyikének az alapja a jó kommunikáció. Ennek a hiánya félrértések sorát indítja el. Ha egy szülő-gyerek kapcsolat eljut az elhidegülésig, azért mindkét fél ugyanúgy hibás, ahogyan egy válásnál sem csak az egyik fél ásta a gödröt.
A szülő-gyerek kapcsolat annyiban más, hogy itt CSAK a szülő, az anya szeretete feltétel nélküli. Amint a szülők felé tanított kötelességre nevelés megszűnt, már nem egyértelmű, hogy a gyerek minden ellenére keresi és támogatja a szüleit.
Egy kihűlt anya-gyerek kapcsolat pedig senkinek nem jó. A nagyi szomorkodik, mert úgy érzi nem fontos, a gyerek azon bánkódik, hogy megromlott a viszonya azzal, akit szeret, aki szerette és felnevelte, az unoka meg vagy távol marad a nagyszülőtől, vagy érzékeli a felnőttek közötti feszültséget.
Kár egymásra mutogatni, mert a változáshoz mindig két ember kell. A pozitívhoz és a negatívhoz is. A „Hívjál te, mert te vagy elfoglaltabb, és nem akarlak zavarni” nem biztos, hogy jó hozzáállás. Aki el van havazva, annak is jól esik, ha látja, hogy gondolnak rá egy üzenettel, egy telefonnal, akkor is, ha épp nem tud reagálni. A nyugdíjas szülőnek vagy az egyedül élőnek ólomlábakon megy az idő, ha nem aktív típus. A gyerekének pedig a hétköznapokban pörögve, csupán egy csettintés alatt megy el a hét. Mintha más dimenzióban lennének. Végül csak annyi történik, hogy mindketten várják a másik jelentkezését, érdeklődését, ami egyre ritkábban történik meg.
Persze az eltávolodásnak ezer oka lehet, ezek csak azok, amik szerintem a leggyakoribbak. A kapcsolatok pedig milliószor árnyaltabbak, mint amit egy posztban le lehetne írni. A megoldás viszont azt gondolom csakis az őszinte és igen, fájdalmas beszélgetésekben rejlik. Legyen vita, legyen veszekedés. Nem baj!
Egy gazlepte mezőt is felégetnek, hogy a tarlón majd új, értékes magok sarjadjanak. Enélkül mindig felüti fejét a gaz. Forrás
