7 történet, ami bizonyítja, mennyire könnyű elveszteni egy gyerek bizalmát

Mikor gyereket nevelsz, nagyon komolyan és felelősen meg kell gondolnod, hogy mit mondasz neki. Minden ártatlannak tűnő mondat és cselekedet nagy sebeket hagyhat a gyerekben, amiket még felnőttként sem fog elfelejteni. Ezt bizonyítják a következő történetek is, melyeket olyan emberek osztottak meg, akik elvesztették a szüleikbe vetett bizalmukat.

Ha szülő vagy, neked is tanulságként szolgálhatnak, hogy mennyire fontos meghallgatni a gyermekedet, bízni benne és hagyni, hogy kinyilvánítsa a véleményét.

1.

Az anyukám több könyvet is írt. Ma már nagyon sikeres és egyre többen veszik a könyveit. Emlékszem, hogy mindig a szobájában volt, mikor írt. Nagyon hiányzott, mindig egyedül kellett játszanom.

Aztán eldöntöttem, hogy elolvasom az egyik könyvét. A legelső oldalon az állt: “A lányomnak – Sajnálom, hogy nem volt anyukád.” Megható volt, de ez volt az a pont, amitől kezdve már semmit nem érzek többé. © Ward № 6 / vk

2.

Volt egy naplóm, amibe rövid történeteket írtam. A tinédzsereknél szokásos témákról, mint a fiúk, az első szerelem és hasonlók. Talán primitív volt, de ez volt az első próbálkozásom. Csak a legjobb barátomnak engedtem, hogy elolvassa. Kiderült, hogy az anyám is elolvasta és nem mondta el nekem. Egyszer még a fogalmazási készségemet is leszólta.

Ez volt az a pillanat, mikor rájöttem, mit jelent a szégyen és a gyűlölet. © Pushkanaizzer / pikabu

3.

8-9 éves lehettem, mikor eltűnt a nagymamám aranyórája. Nagyon aggódott, mert egy elég drága óra volt. A nagybátyám, a nagynéném és az anyám elkezdtek vallatni engem. Leültettek a konyhaszékre és mondták, hogy nézzek a szemükbe. Elmondtam nekik, hogy fogalmam sincs, hol van az óra, de csak tovább faggattak. Sírva fakadtam, mert a három felnőtt sehogyan sem hitt nekem.

4 órán át vallattak. Olyanokat mondtak, hogy “Talán elfelejtetted?” és “Mindenkivel előfordul.” A szánalom és a fenyegetettség érzése keveredtek a fejemben.

Akkor valami eltört bennem. Nem bíztak bennem. Az igazat mondtam és ők nem hitték el. Ez a törés idővel egyre nagyobb lett, a gyermeki gondtalanságom és bizalmam eltűnt. Végül már annyira elegem lett, féltem és szorongtam, hogy úgy döntöttem, hazudni fogok nekik, csak hagyjanak már békén. Azt mondtam nekik, hogy az órát odaadtam az egyik osztálytársamnak.

A nagybátyám elment ehhez az osztálytársamhoz, de ők természetesen nem tudtak semmiről. Következő nap dühösen és megszégyenülten mentem iskolába. Bocsánatot kértem az osztálytársamtól, de egész nap nem tudtam figyelni, mert csak ez a dolog járt a fejemben. Nem akartam hazamenni oda, ahol a saját anyám elárult engem, nem hitt nekem, a saját fiának.

Egy héttel később a nagyanyám megtalálta az óráját. Senki sem kért tőlem bocsánatot. Miért kellett volna bocsánatot kérniük egy gyerektől? Tettek bármi rosszat? Nem bíztam többé sem az anyámban, sem a rokonaimban. Nem nagy ügy. © Hottabov / pikabu

4.

Gyerekkoromban művészeti iskolába jártam. Imádtam rajzolni, de nem igazán voltam jó benne. Ezért otthon is sokat gyakoroltam, anyunak szoktam rajzolni. Emlékszem, hogy ez mennyire fontos volt nekem, órákat töltöttem egy-egy rajzzal, többször újra kezdtem, de heti 3-4 alkalommal készítettem egy rajzot ajándékba anyunak. Minden alkalommal mosolygott, és eltette valahova a rajzokat, azt mondta, megőrzi őket. És én hittem neki.

De egyszer megláttam, hogy széttépi és kidobja őket. Emlékszem, hogy a világom alapjaiban rendült meg. A következő néhány hétben titokban sírtam, abbahagytam a művészeti iskolát, és nem rajzoltam többé.

Még most sem értem, miért kellett ezt csinálnia. Csak 12 éves voltam és nem voltam annyira rossz (még mindig megvan néhány rajzom). Néha ma is elkezdenék rajzolni, de nem megy… Egyből beugrik az a pillanat. Félek, sosem leszek túl rajta. © Ward № 6 / vk

5.

8-9 éves voltam és ének-zene csoportba jártam. Volt ott egy fiú, duci, elkényeztetett, Mike-nak hívták. Nem szerettem, mert sokszor piszkálta a lányokat, és sehogyan sem tudtunk visszavágni neki, mert olyankor sírva odaszaladt az anyukájához, aki folyton megvédte. Az ő és az én anyukám összebarátkoztak.

Egyszer egy esti koncert után az anyukáinkkal elmentünk egy vidámparkba. Volt ott mindenféle jó dolog, egy vonat is gyerekeknek. Síneken ment, át egy alagúton. Az anyukák pedig befizettek minket rá. Kétszer is mehettünk vele. Ez nagy dolog volt nekem, de volt egy gond: Mike és én is a kormányhoz akartunk ülni. Az anyukája azt mondta: “Csináljuk azt, hogy először Mike ül oda, aztán te.” Egyetértettünk, először Mike ült a kormányhoz. Aztán felálltam, hogy helyet cseréljünk, de Mike ott maradt. Megint ő akart ott ülni.

Mondtam neki, hogy arról volt szó, hogy aztán helyet cserélünk, de az anyukája azt mondta, hogy “Ő a fiú, és egyáltalán miért akarok én a kormányhoz ülni?” Anyámhoz fordultam, hogy segítsen, és hallottam, hogy kiabál: “Vagy leülsz mellé és úgy mentek vagy egyáltalán nem mehetsz újra! Világos voltam?!”

Nem akartam elhinni. A legrosszabb az volt az egészben, hogy az anyám, a hozzám legközelebb álló ember nem állt ki mellettem. Tudom, hogy butaság, mert ma már majdnem 22 éves vagyok, de még mindig olyan rosszul érzem magam ettől, hogy sírva tudok fakadni. Bárcsak sose ültem volna fel arra a vonatra. © Ofigela / pikabu

6.

12 éves voltam. Akkoriban sokat videojátékoztam, meg voltam őrülve értük. Szünetekben még éjjel is játszottam, akár 2-ig is fent voltam. Az anyám próbálkozott, hogy valami más is érdekeljen, de nem sikerült neki.

Aztán kidolgozott egy motivációs tervet. Fogadást kötött velem. Abba kell hagynom a játékot 3 hónapra (nyáron), és ő ad nekem 300 dollárt (amit arra költhetek, amire akarok). Belementem. Erős voltam, 3 hónapon át kint játszottam, közben elképzeltem, hogy 300 dollár üti a markom.

Már biztosan kitaláltátok, hogy anyám nem adta oda a pénzt. Nem azért, mert nem volt neki ennyi. Volt. “Nagyon sokat költöttünk a nyáron, kaptál új kabátot, cipőt és egy új asztalt. Mit kezdenél azzal a pénzzel? Túl sok az neked!”

Mikor azt mondtam: “Anya, megegyeztünk!”, azt mondta, hálátlan vagyok.

Ez volt az a pillanat, amitől kezdve már nem bízom benne. © PaulBoimer / pikabu

7.

A 2000-es évek elején, mikor 8-10 éves voltam, nagyon akartam egy LEGO-t. Jó gyerekként elkezdtem pénzt spórolni rá, félretettem a zsebpénzemet. Egy nagyon biztos helyre rejtettem a pénzt (vagyis azt hittem). De az iskola első napja előtt a rejtekhelyem üres volt.

Kiderült, hogy anyám vette el a pénzt, és különböző dolgokat vett rajta nekem, amikre az iskolakezdéshez volt szükségem. Nem kért bocsánatot, és vissza sem adta.

Ekkor a szüleimbe vetett bizalmam teljesen megszűnt. © Manyamirok / pikabu