Egy édesanya szeretetéhez semmi sem fogható, és az a kapcsolat, ami egy anyát a gyerekeihez köti, mindennél erősebb a világon. Éppen ezért semmi sem lehet olyan fájdalmas, mint egy édesanya elvesztése, és bár az idő enyhíti a fájdalmat, az soha nem múlik el teljesen.
Egy nő személyes esszében számolt be erről a fájdalmas és megrázó tapasztalatról.
Elmondta, hogy az édesanyja nem sokkal korábban szívműtéten esett át, de gyorsan visszanyerte az erejét, és úgy tűnt, minden rendben van az egészségével. Egy alkalommal még együtt is ebédeltek, és nagyszerűen érezték magukat, gondtalanul nevetgéltek és beszélgettek. A nő a munkája miatt nem tudta olyan gyakran meglátogatni a szüleit, mint szerette volna, de az édesanyja ezzel kapcsolatban is megértő volt, és nem gyakorolt rá nyomást.
Néhány hónappal később az édesanyja váratlanul stroke-ot kapott, és meghalt. Amikor az édesapja felhívta telefonon, és közölte vele a hírt, a nő teljesen összetört.
„Meghalt. A sziklám, az erőm oszlopa nem létezett többé. Emlékszem, éreztem, ahogy átjár ez az üresség, amikor apám telefonon közölte velem a hírt, és közben visszafojtotta a saját könnyeit” – írta a nő.
Felidézte édesanyjával való kapcsolatát, mindazokat a dolgokat, amiket megtanult, illetve azokat is, amiket idő közben megbánt.
„Amikor fiatalabb voltam, sosem értékeltem igazán, hogy anyám milyen keményen dolgozott azért, hogy azzá az erős, független, szabad akaratú nővé tegyen, aki ma vagyok. A tinédzserkoromra vonatkozó emlékeim a veszekedések montázsai, amelyeknek az lett a vége, hogy dühömben becsaptam a szobám ajtaját. De ahogy felnőttem, már nem veszekedtünk folyton, és elképesztően mély beszélgetéseket folytattunk” – idézte fel.
Elmondta, hogy édesanyja volt a legfőbb bizalmasa és a legjobb barátnője, akire mindig számíthatott, sőt, felnőtt korában mindez fordítva is működni kezdett – az édesanyja is bizalmába avatta, és mesélt neki azokról a nehézségekről, amiket átélt.
„Ekkor jöttem rá, milyen gyönyörű ez a nő, kívül-belül. Ennek ellenére hagytam, hogy az én prioritásaim élvezzenek elsőbbséget, és ő soha nem panaszkodott emiatt. Néha azon tűnődöm, vajon tudta-e, hogy neki köszönhetem, hogy úgy tudtam felnevelni a saját lányomat, ahogy ő nevelt fel engem” – magyarázta.
Néhány nappal az agyvérzés előtt az édesanyja felhívta őt telefonon, és elmondta, hogy egy kicsit rosszul érzi magát, de mivel úgy tűnt, nincs komoly baj, a nő úgy döntött, nem utazik haza, amit nem sokkal később megbánt.
„Ez a megbánás egész életemben velem marad. Még arra sem volt lehetőségem, hogy elbúcsúzzak tőle. Apám azt mondta, hogy egy apró mosollyal az arcán halt meg, és elszomorít, hogy nem lehettem ott, hogy lássam. De ahogy anyámat ismerem, ő inkább azt szeretné, ha a szép dolgokra emlékeznék, ahelyett, hogy hagynám, hogy a bűntudat és a gyász eluralkodjon az életemen. Az egyetlen vigaszom az, hogy többé nem fog fájdalmat érezni. Az örökség, amit bennem és a gyerekeimben hagyott hátra, elég ahhoz, hogy életben tartsa őt” – írta.
A temetés napjára visszaemlékezve a nő azt is felelevenítette, mit érzett akkor, amikor végső búcsút kellett vennie az édesanyjától: „Ahogy néztem a virágokat, amelyek a koporsót borították, ahogy a körülöttem lévő emberek sírtak a temetésén, a szívem megszakadt, mert tudtam, hogy a lelkemnek az a része, amelyet anyám hordozott, vele együtt szállt a sírba. Arról a napról csak arra emlékszem, hogy az eső könyörtelenül esett, és a fájdalom teljesen felemésztett, nem hagyva maga után mást, csak zsibbadtságot.”
Bár a fájdalom kezdetben elviselhetetlennek tűnt, a nő azt is elárulta, miben sikerült némi vigaszt találnia: „Tudom, hogy ha valaha is vigaszra van szükségem, csak fel kell néznem az égre, ahonnan valószínűleg büszke mosollyal és örömmel a szemében néz le rám. Örökké a szívemben fog élni.”
