Egy idős asszonyt egyetlen fia figyelmen kívül hagyja, amikor a legsebezhetőbb. Úgy dönt, hogy mindenét egy kedves taxisofőrre hagyja.
Szeretem a fiamat, mindig is szerettem. Mindennél jobban szerettem Gregoryt: a férjemnél, a saját életemnél. Amíg rá nem jöttem, hogy mi vagyok neki. Semmi.
Minden erőfeszítésemet, minden megkeresett centünket az egyetlen gyermekembe öltem; minden előnyt meg akartam adni neki, és meg is tettem. De azt az egyet nem tudtam megadni neki, ami hiányzott neki. A szerető szívét.
A férjem meghalt, mikor én ötvenöt, Gregory pedig huszonkét éves volt. A biztosítás kifizette Greg főiskoláját, és ami megmaradt, azt neki adtam, hogy elkezdhesse az életét.
Jól csinálta, ezt el kell ismernem. Greg zseniális, és hamarosan elismert szakember lett, magas fizetéssel. Sajnos a munkája annyira lefoglalta, hogy alig maradt ideje rám.
Legalábbis ezt akartam hinni. Megismerkedett egy csinos lánnyal, eljegyezték egymást, majd megnősült. A rám szánt ideje szinte semmivé foszlott.
Az egészségem nem volt jó. Mindig is aktív nő voltam, de kezdtem fáradtságtól szenvedni. Még csak a hatvanas éveimben jártam. El sem hittem, hogy voltak napok, amikor alig tudtam járni, a lábam és a kezem zsibbadt.
Azt mondtam az orvosomnak, hogy mindig fáradt vagyok, az izmaim néha görcsbe rándulnak. Vizsgált néhányszor, de csak mondta, hogy öregszem.
Ennyi. Öregszem, és meg kell tanulnom együtt élni vele. “Ez nem szokatlan, Mrs. Myers” – mondta. “Maradjon aktív, és szedje a felírt táplálékkiegészítőket. Hat hónap múlva újra találkozunk.”
Hat hónappal később sem voltam jobban. A végtagjaim néha cserbenhagytak. Elestem, mikor az egyik lábam összecsuklott alattam, és egyszer csúnyán megégettem magam, amikor egy fazék forró víz kicsúszott a zsibbadt kezemből.
Sétapálcával kezdtem járni, amikor csak ki kellett mennem, és amikor visszatértem az orvoshoz, már nem bírtam nélküle. Ezúttal az orvos aggódva nézett a gyors hanyatlásomra.
Ezúttal MRI-t rendelt el. Majd közölte a hírt. “Sajnálom, Mrs. Myers…” – mondta. “Attól tartok, hogy késői szklerózis multiplexe van.”
Csak bámultam rá. “Nem értem” – dadogtam. “Azt mondta, hogy csak az öregség…”
Idegesnek tűnt. “Sajnálom. Tudja”, magyarázta, “a késői szklerózis multiplex atipikus, a tünetek megtévesztőek lehetnek, de az MRI egyértelművé teszi..”
“Mire számíthatok?” – kérdeztem.
Az orvos felsóhajtott. “Többet ugyanebből” – finoman fogalmazott. “Nehézségek a végtagjai irányításában, fáradtság, talán depresszió, és problémák a látásával.”
Elnevettem magam. “Öregkor szteroidokon!” – jegyeztem meg. “Meg fog ölni?”
A válasz nem volt, de abból, amit mondott, az életörömömet is elveheti. Aznap délután, amikor hazaértem, felkaptam a telefont, és felhívtam Greget.
“Édesem” – mondtam. “Rossz hírt kaptam. Az orvos késői szklerózis multiplexet diagnosztizált nálam…”
“Ó…” – mondta Greg. “Ez… És ez mit jelent? Be fogsz kerülni egy otthonba vagy ilyesmi?”
“Nem! Nem akarok! Beszélni akartam veled…”
Amit akartam és reméltem, az az aggodalom, a szeretet, a biztosíték, hogy ő ott lesz nekem, bármi történjék is, ahogy én is ott voltam neki.
Semmit sem kaptam ebből. Greg igyekezett letenni a telefont, amilyen gyorsan csak tudta. Mikor megkérdeztem, hogy mikor tud meglátogatni, gyenge kifogásokat keresett.
Éreztem, hogy a betegségem miatt még jobban vonakodott attól, hogy találkozzunk. Most már tudtam, hogy egyedül vagyok. Sírni kezdtem; egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Bármit el tudtam viselni, de a fiam szeretethiánya összetört.
Mikor végre abbahagytam a sírást, elhatároztam, hogy elmegyek az utcában lévő gyógyszertárba, és felveszem az orvos által felírt gyógyszert. Elindultam a botommal, de nem értem oda.
Kétszáz méterre a célomtól a jobb térdem cserbenhagyott. Éreztem, hogy gyengül, és megpróbáltam kitámasztani magam. A járdára csapódtam, és hallottam, hogy valami csattan.
Aztán egy kedves hang szólított meg, és gyengéd kezek emelték fel a fejemet és a vállamat.
“Jól van?”
Kinyitottam a szemem, és egy Greg korabeli férfit láttam, barna szemekkel, és az aggodalom és a felelősség vonalaival, amelyek az arcán végig vonultak. Megpróbáltam megszólalni, de nem tudtam.
“Semmi baj” – mondta gyengéden. “Elviszem a kórházba. Gyorsabb, mintha mentőt hívnék.”
A férfi óvatosan felemelt, és betett egy taxiba. A hátsó ülésen ült valaki, de a kedves sofőr azt mondta: “Sajnálom, uram, de a hölgynek fájdalmai vannak; teszünk egy kitérőt a kórházba!”
Nem sok mindenre emlékszem, ami ezután történt, de mikor néhány órával később kijöttem a műtőből, a kedves férfi ott volt az ágyam mellett. “Ki maga?” – kérdeztem.
A férfi mosolygott, és azt mondta: “Én hoztam be a kórházba, emlékszik?”
“Igen”, mondtam. “A fiam… Hol van a fiam?”
A férfi zavarban volt. “Tudom, hogy az orvosok megpróbálták elérni… Biztos úton van!”
De nem volt, és ezt én is tudtam. Nem akart egy rokkantat a nyakába.
Rámosolyogtam a férfira, aki nem a fiam volt, és mégis olyan törődést tanúsított irántam. “Mi a neve?”
“Jeff Soldonado vagyok” – mondta. “Taxisofőr. Haza kell mennem a családomhoz, de szeretném újra meglátogatni önt!”
A következő napokban Jeff minden nap meglátogatott, és Greg telefonált. Az orvosok beszámoltak neki az állapotomról, és homályos ígéreteket tett. Majd “hamarosan” meglátogat.
Két héttel később kiengedtek a kórházból, és Greg nem volt ott, de a kedves Soldonado úr igen. Hazavitt, és másnap eljött hozzám a csinos feleségével és kislányával.
Soldonadóék az életem részévé váltak, és nagyon megszerettem a kis Alicet. Olyan kedvességgel töltötték ki azt az űrt, amit Greg hagyott bennem, amire nem is gondoltam volna.
Végül megérkezett a telefonhívás, amire vártam. “Anya”, mondta Greg. “Arra gondoltam, hogy elmegyek meglátogatni téged. Gondolom, egyedül voltál…”
“Nem”, mondtam neki vidáman. “Egyáltalán nem! A kedves férfi, aki megmentett az esésem után, szinte minden nap meglátogatott a családjával.”
“Óvatosnak kell lenned, anya!” – mondta Greg riadtan. “Azok az emberek csak ki akarnak használni téged!”
“Gondolod?” – kérdeztem nyugodtan. “Gondolod, hogy csak úgy magamra hagynának, nem törődve azzal, hogy vagyok? Ha valaki ért a hálátlansághoz, az te vagy.”
Greg hangja nagyon zavarodottnak és aggódónak tűnt. Egy héttel később meglátogatott, de úgy éreztem, hogy ez túl kevés és túl késő. Addigra a Soldonadosok megnyerték a szívemet, és a családom lettek — és én megváltoztattam a végrendeletemet.
Most már tudom, hogy egy szerető család gondoskodása megáldja majd öregkoromat, és ezt szeretném meghálálni nekik. Mikor elhagyom ezt a világot, remélhetőleg sok év múlva, az új családom fogja örökölni a házamat.
Fájdalmas, de igazságos döntést hoztam. Minden örökségemet Jeff Soldonadóra hagytam, aki nemrég még egy vadidegen volt számomra. Ami a fiamat, Greg-et illeti, ő egy fillért sem örököl.
Gregnek nincs szüksége a vagyonomra, és soha nem is akarta a szeretetemet. Nem hiszem, hogy örülni fog, de nem is érdekel. Most boldog vagyok, csak ez számít.
Mit tanulhatunk ebből a történetből?
- A hálátlanság összetörheti egy anya szívét. Meyer asszonyt lesújtotta a fia elhanyagolása, mikor beteg lett, pedig Ő mindent megtett érte.
- Egy kedves gesztus meggyógyíthatja az összetört szívet. Jeff Soldonado és családja kedves volt Meyer asszonnyal, amit nagylelkűen hálált meg.
Oszd meg ezt a történetet családoddal és barátaiddal. Lehet, hogy feldobja a napjukat és inspirálja őket.
Ezt a cikket a mindennapi életéből vett történetek ihlették, és egy profi író írta. A nevekkel és/vagy helyszínekkel való bármilyen hasonlóság pusztán a véletlen műve. Minden kép csak és kizárólag illusztrációs célokat szolgál.
