A 27 éves Rebecca Loughrey azt mondja, lényegében végigsírja a fagyos éjszakákat, sokszor a lábát sem érzi, és kész csoda, hogy reggel egyáltalán felébred.
Loughrey az angliai Exeter utcáin kénytelen meghúzni magát, és bár több hálózsákja is van, az utóbbi napokban beállt lehűlés nagyon megviselte őt és számos más hajléktalan embert, akik a városközpont utcáin próbálnak meg életben maradni.
A St Petrock’s helyi jótékonysági szervezet munkatársai bejárják a városközpontot, és próbálnak segítséget nyújtani a rászorulóknak, többek között Loughrey-nak is, aki a város forgalmas főutcáján húzza meg magát egy ruhaüzlet kirakata előtt.
„Nem érzem a lábamat. Annyira fáztam az éjszaka, hogy nem is tudom, hogy ébredtem fel. Van négy hálózsákom, de ez még mindig nem elég. Az elmúlt két éjszaka sírtam, mert annyira hideg volt” – mondta Loughrey.
„Én nem drogozom, mint sokan az utcán, és ez még nehezebbé teszi az alvást. Éjszaka nem érzem magam biztonságban, de napközben nem olyan rossz, mert az üzlet munkatársai csodálatosak” – magyarázta a nő, hozzátéve, hogy takarókat és forró teát kapott az alkalmazottaktól.
Ugyanakkor a St Petrock’s munkatársai is nagy segítséget jelentettek neki: „Olyan egyszerű dolgok, mint egy csésze kávé reggelente, nagy különbséget jelentenek, vagy az, hogy a St Petrock’s zuhanyzóját használhatom, hogy felmelegedjek.”
A fagyos időjárásra való tekintettel a városi tanács bevezetett egy sürgősségi protokollt, így többek között Loughrey-nak is felajánlottak egy ágyat egy hajléktalan szállón, de a nő egyelőre nem fogadta el azt.
„Mi értelme van annak, hogy egy éjszakára felmelegedjek, és utána kirúgnak. Eddig sem törődtek velem, amíg nem lett hideg az idő, és most is csak azért teszik, hogy fedezzék saját magukat, ha meghalok” – mondta.
Loughrey azt is elmondta, hogy komoly problémái vannak a mentális egészségével, és azt szeretné, ha kaphatna egy állandó lakást a tanácstól, nem pedig egy olyan helyet, ahol csak addig maradhat, amíg a fagyos időjárás kitart.
„Szeretném, ha a tanács támogatott lakhatásba helyezne, ahelyett, hogy csak úgy félresöpörnék a problémát.”
Loughrey 13 éves korában került először az utcára, és bár az elmúlt években nem volt végig hajléktalan, több alkalommal is az utcán kötött ki. Az egyik legnagyobb mélypontja az volt, amikor elvették tőle a kisfiát.
„Öt évvel ezelőtt teherbe estem, és sikerült megtartanom a fiamat. Akkoriban nem voltam hajléktalan, és a szociális szolgálatok támogattak, segítettek nekem. Három évig megváltoztattam az életemet a kisfiamért, de visszaestem, megint inni kezdtem, elveszítettem a fiamat, és visszakerültem az utcára” – mesélte a nő, hozzátéve, hogy a fiát hivatalosan örökbe adták.
„Hajléktalannak lenni borzalmas. Senki sem akarja ezt az életet. Az emberek azt mondják, hogy könnyebb lesz, mert hozzászoksz – de nem így van. Semmi sem lesz könnyebb” – tette hozzá Loughrey.
