Az életben márpedig nincsenek véletlenek! Erről pedig csak akkor fogunk megbizonyosodni, ha eléggé nyitottan szemléljük a körülöttünk zajló történéseket. Ne próbáljunk mindennek megkeresni az okát és a célját, néha csak hónapokkal, évekkel később fogunk rájönni a “miértekre”.
A tasmániai Wendy Cocker egyik nap úgy gondolta, elérkezett az ideje, hogy megtanítsa a 4 éves fiának, hogyan kell tárcsázni a 000-t, azaz az 112 ausztrál megfelelőjét.
“Tudta, hogy bármikor rohamaim lehetnek, ezért megtanítottam Monty-nak, hogyan kell hívni a mentőállomást. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy ilyen hamar szükség lehet rá” – mesélte Wendy.
Wendy sajnos már másnap rohamot kapott, és, bár megpróbálta hívni a férjét, közben pillanatok alatt eszméletét vesztette.
A 4 éves Monty viszont tudta, hogy mit kell tennie, és rögtön tárcsázta a mentőket, sőt még azt is elmondta nekik, hogy a kutyájuktól nem kell félni, hiszen csak ugat, de nem harap.
“15 éve dolgozom az intenzív osztály mentőseként, de még soha nem fordult elő, hogy egy ilyen kisgyerek kérjen segítséget” – mondta Danielle Masters mentős.
Néhány nappal az életmentő kiszállás után a két mentős, Danielle és Mark visszatért a Cocker családhoz, és elismerő oklevelet ajándékoztak Montynak.
Monty nagyon boldog, hogy segíthetett az édesanyján, a kisfiú pedig amúgy is imád a figyelem középpontjában lenni.
Az eset után pár nappal, amikor megérkezett a nagymamája, és azt kérdezte “hol van a szuperhős”, Monty lazán csak ezt felelte: “Oh, nem vagyok én szuperhős, csak egyszerűen hős”!
