Amikor a lányom megkért, hogy adjam el a házam és vegyünk neki egy lakást Pesten – egy feltételem volt: A lakást az én nevemre iratjuk… Na, ami ezután jött, azt nem kívánom senkinek!
Egész életemet a lányom, Éva boldogulásának szenteltem. Hatéves volt, amikor a feleségem, Anna elhunyt. Attól a pillanattól fogva minden erőmmel azon voltam, hogy Éva mindent megkapjon, amire szüksége van. Megígértem Annának, hogy kettőnk helyett is szeretni fogom a lányunkat.
Éva szorgalmas és kedves gyerek volt, és felnőttként is igyekezett talpra állni. Az egyetemet elvégezte, munka mellett próbált segíteni nekem is, és úgy tűnt, jó úton halad. Azonban amikor megismerkedett Péterrel, és összeházasodtak, a dolgok kezdtek megváltozni.
Péter, a kezdetben udvarias és barátságos férj, hamar megmutatta a valódi természetét. Egyre türelmetlenebb és gorombább lett velem. Ha szóltam valamiért, legyintett vagy egyenesen kiabált, hogy ne szóljak bele az életükbe.
Egy nap Éva előállt egy ötlettel:
– Apa, el kellene adni ezt a házat, és vennünk egy nagyobb lakást Pesten. Nekünk ott jobb lenne, te pedig kényelmesebben élhetnél velünk.
Elsőre jó ötletnek tűnt, de gyorsan rájöttem, hogy ez kockázatos lehet. Évát és Pétert jól ismertem, és sajnos egyikük sem mutatott túl sok pénzügyi tudatosságot. Mindig a legújabb kütyükre, tengerparti nyaralásokra és drága ruhákra költöttek. Féltem, hogy ha a lakást a nevükre íratnám, hamar elherdálnák, és én végül hajléktalanul maradnék.
Ezért egy feltételt szabtam:
– Éva, eladom a házat, de a lakást az én nevemre iratjuk. Ez az én biztonságom, hogy öreg napjaimra ne kerüljek az utcára. Ha már nem leszek, természetesen a lakás a tiétek lesz.
A vihar kitörése
Péter ezen teljesen kiakadt. Kiabált velem, hogy nem bízom bennük, és ezzel tönkreteszem a kapcsolatunkat. Éva próbált közvetíteni, de végül mellé állt:
– Apa, miért nem bízol bennünk? Nem fogunk semmit elherdálni.
De én hajthatatlan maradtam, és elmagyaráztam:
– Éva, én már látom, hogyan éltek. Egyik albérletből a másikba költöztök, és mindig a külsőségek a fontosak: a legújabb mobiltelefon, a nyaralás. Én nem kockáztatom, hogy évek múlva az utcán végezzem.
A kapcsolat megszakad
Ez volt az utolsó csepp. Pár nap múlva Éva és Péter összepakolt, és elköltöztek. Nem mondták meg, hova mennek, csak annyit hallottam később, hogy egyik albérletből a másikba vándorolnak, mert nem tudnak megállapodni sehol.
Próbáltam tartani a kapcsolatot Évával, de egyre kevesebbszer válaszolt az üzeneteimre. Aztán eljött a 60. születésnapom. Biztos voltam benne, hogy felköszöntenek, esetleg meglepnek valamivel.
Reggel kitakarítottam a házat, megfőztem Éva kedvenc ételeit, és vártam. Egész nap az ablak mellett ültem, de Éva nem jött. Este, amikor már feladtam a reményt, elpakoltam az ételt, és lefeküdtem. Aznap este Annának a fotójával beszélgettem, és kérdeztem: vajon hol rontottam el?
Vajon én voltam a hibás?
Sokan azt mondják, hogy rosszul tettem, amiért nem bíztam a lányomban és a férjében. De ha egy szülő a saját gyerekében sem bízhat, kiben bízzon? Mégis, az én szememben felelőtlenek voltak, és nem akartam kockáztatni a saját megélhetésemet. Azt érzem az én hibám…én neveltem a lányom.
A döntésem miatt ma egyedül élek, és úgy érzem, elvesztettem a lányomat. De azt is tudom, hogy ha másként döntöttem volna, talán ma nem lenne tető a fejem felett.
