Egy anyuka nemrég az egész világnak kitárulkozott, és elmondta, hogy több mint négy évtizedet szentelt az életéből annak, hogy gondoskodjon a fiáról, aki állandó gondozásra szorult. Bár bevallotta, hogy mérhetetlenül szereti őt, amit ezután mondott mindenkit megdöbbentett.
Gillian és Roy Relf gyerekkori szerelmesek voltak, akkora volt köztük az egyetértés, hogy egész fiatalon egybekeltek, Gillian 19 éves volt, míg Roy akkor 20. Egy évvel a házasságkötésük után megszületett kisfiúk, Andrew.
A pár mérhetetlenül boldog volt, amikor szülők lettek, hiszen nagy vágyuk vált valóra, örömük még jobban kiteljesedett, amikor a nő teherbe esett második babájukkal.
Volt valami azonban, ami nem hagyta Gilliant nyugodni a terhességével kapcsolatban. Azt nem tudta pontosan megfogalmazni, hogy mi zavarta őt, de a hatodik érzéke azt súgta neki, hogy valami nagyon nincs rendben a babájával.
Gillian szerint abban az időben, 1967-et írunk, még nem voltak olyan szülés előtti vizsgálatok, amelyek kimutattatták volna, ha egy magzat rendellenességgel születik. Visszaemlékezve a nő elmondta, az orvosok és a szülésznők ragaszkodtak ahhoz, hogy hisztérikus, és elutasították a magzatvízvizsgálat elvégzését.
Az akkor 22 éves Gillian elmondta, hogy azt mondták neki, hogy egy olyan egészséges és fiatal anyának, mint ő, viszonylag kicsi a kockázata annak, hogy Down-szindrómás gyermeke születik. 1967 egyik vasárnapján megszületett Gillian és Relf második gyermeke, Stephen.
„Pár nappal a születése után néztem őt a kiságyában: apró, mandulavágású szemeit, széles, lapos orrát és az egyetlen ráncot a tenyerén. ‘Ő egy mongol, ugye?’ Ziháltam anyámnak. Ma már sokkolóan hangzik, de akkoriban így jellemeztük a Down-szindrómás embereket” – emlékezik vissza Gillian.
Édesanyja akkor megnyugtatta, és a nő szerint sem az orvosok, sem az ápolók nem jeleztek neki semmi rendellenességet.
„Azt mondta, biztos benne, hogy nem az, és úgy tűnt, mindenki más vak volt arra, amit én olyan világosan láttam. Az orvosok és az ápolók egyike sem említette ezt, így hét hónapig csak tébláboltam, és próbáltam meggyőzni magam arról, hogy a gyermekem „normális”.
„Amikor azonban azon a nyáron Stephen megbetegedett, és kórházba vittem, hallottam, hogy az egyik gyermekorvos „mongol babának” nevezte. Végig igazam volt. Abban a pillanatban a világom összeomlott körülöttem” – mondta Gillian.
Gillian agyán számos gondolat végigcikázott akkor, az élete drasztikusan megváltozott azon a napon, és bár tudta, hogy az emberek elvárják tőle, hogy elfogadja fia állapotát, egy része másképp érezte.
„Az emberek talán azt várnák, hogy azt mondjam, hogy idővel elfogadtam a fiam fogyatékosságát. Azonban tévednek. Bár szeretem a fiamat, és hevesen védem őt, tudom, hogy az életünk boldogabb és sokkal kevésbé bonyolultabb lett volna, ha soha nem születik meg. Bárcsak abortuszom lett volna. Minden nap azt kívánom” – mondta a legnagyobb őszinteséggel az édesanya a Mirror-nak.
A kétgyerekes édesanya azt is elmondta, hogy ha Stephen nem születik meg, akkor valószínűleg vállalt volna még egy gyereket, és normális családi életet élhetett volna, ahol a nagyobbik fia a testvér kényelmét érezhette volna, és nem ennek a terhét.
Gillian azt is elmondta, hogy fia öt éves koráig nem tudott járni, és nem tudott beszélni – jelenleg 47 éves, de még most sem képes kommunikálni, ami állandó küzdelmet jelentett a szükségleteinek megállapításában. Az inkontinenciája miatt a ruháinak és ágyneműinek mosása teljes munkaidős feladattá vált az anyuka számára.
Mivel férje sokat volt távol, ezért Gillian teljesen kimerült a gyereknevelésben, bűntudat gyötörte, egy számára is megdöbbentő eseményre is visszaemlékezett.
„Stephen harmadik születésnapja után rosszul lett, és három napon és éjszakán át szakadatlanul sírt. Ami még rosszabb volt, nem tudta jelezni, hogy mi baja van. A férjem akkoriban késő esti műszakban dolgozott sofőrként, és a harmadik éjszakára már nem bírtam tovább a zajt. Dühömben felkaptam Stephent azzal a szándékkal, hogy ledobom a lépcsőnkről. Szerencsére, mire felértem a legfelső lépcsőfokra, azt gondoltam: „Mi a fenét csinálok?”, és visszatettem a kiságyába” – emlékezett vissza az édesanya.
Néhány nappal később idegösszeomlással került pszichiátriára, utána több hónapig kezelést kapott, ekkor ismerte fel, hogy már nem tud megbirkózni a feladattal, így a háziorvosuk elintézett Stephen számára egy pihenőhelyet a kenti Ramsgate-ben lévő szakkórházban.
„Bűntudat emésztett – én vagyok az édesanyja, és az ápolók azt mondták, hogy az elején sokat sírt, feltehetően azért, mert hiányoztam neki -, de tudtam, hogy sem fizikailag, sem szellemileg nem vagyok elég erős ahhoz, hogy minden nap gondoskodjak róla. Amikor egy közeli kórházban felajánlottak egy állandó bentlakásos helyet Stephen számára, Roy, a háziorvosunk és én úgy döntöttünk, hogy ez a legjobb megoldás. Őszintén szólva nem éreztem mást, csak megkönnyebbülést, hogy a probléma megoldódott” – fogalmazott.
Évekkel később egy professzor, aki fogyatékkal élő gyermekek szüleit tanulmányozta, azt mondta neki, hogy nagyon ritka, hogy a házasságok túlélnek egy Down-szindrómás gyereket.
Stephen 11 évesen hazaköltözött a szüleihez 18 hónapra, ám az anyuka szerint ez a 18 hónap egy örökkévalóságnak tűnt, alig volt képes elhagyni a házat, mert fiát nem vihette magával sehova, és nem is hagyhatta magára, mivel egyre nehezebb lett, ám kommunikálni és elvégezni a szükségleteit nem tudta.
Stephen jelenleg egy védett lakásban él két Down-szindrómás nővel. Gillian az évek során gyönyörű pillanatokat töltött el a fiával, de egy része aggódik a jövője miatt, és amiatt, hogyan fog megbirkózni az életével, miután ő és a férje már nem élnek.
„Tudom, hogy ez sokakat sokkolni fog: ez az én fiam, akit közel fél évszázadon át szerettem, ápoltam és védtem, de ha visszamehetnék az időben, egy pillanat alatt elvetetném. Én most 69 éves vagyok, Roy pedig 70, és jövő hónapban ünnepeljük az aranylakodalmunkat, nem tudom mit hoz számunkra a jövő” – fogalmazott.
