A házunkban apu volt a király, mindig a munkájába merülve, anyu pedig a szolgálója, aki a háztartást vezette, míg mi, a gyerekek, szinte láthatatlanok voltunk.
Egészen addig a napig, amikor a bátyám és én úgy döntöttünk, hogy felkavarjuk a dolgokat, és megnyitjuk apu szemét az életvitelünkre.
Nem tudtuk, mennyire mindent meg fog változtatni.
Érezted már, hogy a saját otthonodban nem létezel?
Mintha az a személy, aki példaképnek kellene lennie, alig venne észre?
Ez volt a valóságom, amióta csak emlékszem.
Én Irene vagyok, és ez a történet arról szól, hogyan adtunk bátyámmal, Joshnak, egy leckét a munkahelyi megszállott apánknak, amire sosem számított.
Egy szokványos kedd este volt.
A konyhában ültem, és a matek házi feladatommal küzdöttem, miközben Josh a nappaliban a padlón heverve merült el a képregényében.
Az óra közeledett 18 órához, és pontosan érkezett apu.
Úgy nézett ki, mint mindig — aktatáskával a kezében, félig megkötött nyakkendővel, és alig pillantott ránk.
„Helló,” mormolta az irányunkban, mielőtt azonnal kiáltott: „Mariam! Hol van a vacsorám?”
Anya a mosókonyhából szaladt ki, egy kosárnyi ruhát egyensúlyozva.
„Épp befejezem a mosást, Carl.
A vacsora majdnem kész,” mondta, nyilvánvalóan fáradtan.
Apu morogva levette a cipőjét, és egyenesen a PlayStationhöz ment.
Pár másodpercen belül a versenyautók hangja töltötte be a nappalit, elnyomva mindent.
Nem volt „Hogy telt a napod?”
Nem volt „Hogy vagytok, gyerekek?”
Csak ő és a játéka.
Josh egy pillantást vetett rám a szobából, megforgatta a szemét, és én bólintottam.
Ez volt a mi normális állapotunk, de ez nem jelentette azt, hogy nem fájt.
„Tíz perc, Carl!” kiáltotta anya újra, de ő nem válaszolt — túl mélyen merült el a játékban.
Visszafordultam a házi feladatomhoz, és sóhajtottam.
Így nézett ki a Thompson háztartás: apu a király, anya a szolgáló, mi pedig Josh és én, a szellemek.
Másnap még rosszabb lett.
Terítettem az asztalt, amikor meghallottam apu jól ismert panaszát.
„Mariam, miért porosak ezek a magazinok? Takarítasz itt egyáltalán?”
Kukucskáltam a sarkon, és láttam aput, amint felmutatja az egyik autós magazinját, és az arca a világ igazságtalansága miatt kifejezetten dühös volt.
Anya mellette állt, kimerülten és fáradtnak tűnve.
„Carl, egész nap dolgoztam, és—”
„Dolgozni?” vágott közbe, és elutasító mozdulatot tett.
„Én is dolgozom, de legalább azt elvárom, hogy hazaérve egy tiszta házat találjak.”
Ez volt az a pillanat, amikor elérte a pohár a szélét.
A vérem forrt.
Anya éppen olyan keményen dolgozott, mint ő, de ő a háztartást is vezette, az összes ételt megfőzte és minket nevelt.
Apu?
Ő dolgozott, evett, videojátékokat játszott és lefeküdt aludni.
És mégis itt panaszkodott.
„Tennünk kell valamit,” mondtam este a konyhában Joshnak.
„Miről?” kérdezte, miközben egy nassolnivalót majszolt.
„Apáról.
Úgy bánik anyával, mint a szemétdombról, és úgy tesz, mintha mi nem is léteznénk.
Itt az ideje, hogy megértse, milyen érzés elfeledettnek lenni.”
Josh szeme felcsillant a tréfás gondolattól.
„Benne vagyok.
Mi a terv?”
Gyorsan megszültük a tervet, tudván, hogy gyorsan kell cselekednünk.
Itt az ideje, hogy apu megérezze a saját viselkedését.
Másnap meggyőztük anyát, hogy tartson magának egy megérdemelt spa-napot.
Zavarban volt, de végül beleegyezett.
Amikor közeledett az 18 óra, Josh és én felvettük a szerepeinket.
Átnéztük apu szekrényét, és felöltöztünk az ingjeibe és nyakkendőibe.
A ruhák túl nagyok voltak ránk, de ez csak hozzájárult ahhoz a hatáshoz, amit el akartunk érni.
„Készen állsz?” kérdeztem Josht, amikor hallottuk apu autójának zaját a bejárat előtt.
Ő bólintott, és megigazította a nyakkendőt, ami majdnem lecsúszott a nyakáról.
„Hajrá.”
Helyünkre álltunk — Josh a kanapén ült egy magazinnal, én pedig álltam az ajtóban.
A szívem hevesen vert, amikor apu kinyitotta az ajtót és belépett.
Megdermedt, a szeme tágra nyílt, amikor meglátta a gyerekeit az ő ruháiban.
„Mi folyik itt?” kérdezte, nyilvánvalóan zavarodottan.
„Szükségem van a vacsorámra,” mondtam a szokásos követelőző hangján.
Josh még csak a magazinra sem nézett fel.
„És ne felejtsd el, hogy takarítsd meg a PlayStationt, amikor végzel.”
Apu pislogott, a szemöldökei feljebb szöktek.
„Várjatok, ti mit csináltok itt?”
Leintettem őt egy kézmozdulattal.
„Én most elfoglalt vagyok. Ne zavarj kérdésekkel.”
„Igen,” tette hozzá Josh.
„Kérdezd meg anyát.
Ez az, amit mindig csinálsz.”
Apu ott állt, teljesen meglepődve, miközben Josh és én folytattuk a játékunkat.
Megfogtam a PlayStation kontrollerét, és elkezdtem játszani, míg Josh gondtalanul lapozgatott a magazinban.
„Komolyan, mi ez?” Apu frusztrációja lassan kezdett megnyilvánulni.
Ironikus pillantást vetettem rá.
„Ó, bocsánat, velem beszéltél? Én most elfoglalt vagyok.”
„Pontosan úgy, ahogy mindig,” tette hozzá Josh, szünet nélkül.
Hosszú csend következett.
Láthattad, ahogy apu tudomásul vette, amit láttunk.
Az arca meglágyult, és amikor végre megszólalt, a hangja halkabb volt.
„Tényleg így láttok engem?”
Mély lélegzetet vettem és letettem a szerepet.
„Igen, apu.
Pontosan így bántál velünk és anyával.
Mindig túl elfoglalt vagy nekünk, és anyát úgy kezeled, mintha csak azért lenne, hogy szolgáljon.”
Josh bólintott, a hangja nyugodt volt.
„Csak szeretnénk, ha tudnád, hogy van élet a munkádon kívül.
Nem csak a játékod.”
Ekkor apu elgondolkodott, a szavaink megragadták a figyelmét.
„Soha nem akartam, hogy így érezd magad,” mondta rekedten.
Az őszinte szavak csillapították a szívünket.
Olyan jó érzés volt látni, hogy a falai leomlanak, és hogy végre látja a helyzetünket.
„Szeretünk téged, de meg kell tanulnod, hogyan érdemeld ki a szeretetünket,” mondtam.
Apu bólintott, és lehajtotta a fejét.
„Megpróbálok.”
Ez volt az első alkalom, hogy láttam, apu valóban megpróbálja.
Ezután apu tényleg próbálta a kapcsolatunkat.
Az együtt töltött időnk is javult.
Továbbra is keményen dolgozott, de legalább a családja is megkapta az idejét.
Sosem hittem volna, hogy egy szimpla este ennyire meg tudja változtatni az életünket, de végül ez az volt, ami megváltoztatta az apánkat.
Mert a gyerekeknek, akiknek az apukájuk munkamániás, érdemes megmutatniuk, mi is az élet.
