Az otthon nem házat, vagy falakat jelent, hanem fontos emberi kapcsolatokat. Kapcsolatot két ember között, amely meghittebb és igazibb, mint bármilyen összkomfort. A másik ember örömét leli az egyéniségedben, a küllemedben, az élethez való hozzáállásodban, örül neked, melléd szegődik, így lesztek társak.
Ahogy nem várhatom el, és nem befolyásolhatom, hogy süssön a nap, ne essen az eső, ne legyen forgószél, szivárvány, szállingózó hó, vagy csontig hatoló fagy, úgy a másiktól sem várhatom el, hogy lépjen ki egyéniségének meglepő, nem mindennapi, egyedi, vagy éppen hétköznapi jelmezéből. A folytonos, pöffeszkedő elvárásaink miatt tesznek minket, és teszünk másokat lapátra, mert képtelenek vagyunk elviselni, ha valaki nem illeszthető bele a hibátlan sablonrendszerünkbe. Miért kellene más személyiséget ráerőltetni valakire a kedvemért?
Otthon kell, aminek a falai között, nem játszódtak és nem végződtek keserű élettörténetek. Ami nem itta magába más emberek életének szagát, ahol nem járkál ki-be kihűlt kapcsolatok szelleme. Ahol nem őriznek a falak magányt, válást, elmúlást, ahol nem volt dráma. Ahol nem hagytak éjjelente csecsemőket hiába sírni, ahol nem takarítottak fel vért a padlóról, ahol nem itta bele magát a fába a kétségbeesés. Olyan, ahová belépek, érzem végre teret kaptam, ahol hosszan kilélegzem az ártó gondolatokat, és belélegzem a nyugalmas, megállapodott pozitivitást. Ahol szorongásaim nem zárnak többé vaskorlátok közé, nem nyújtanak felém több keserű poharat. Nincs negatív földsugárzás, a felfelé igyekvő léptek hangjai többé nem riasztanak, hanem kitárt karokkal és szívvel várhatom Őt a lépcső tetején.
Olyan otthon kell, ahol nem érzem, hogy életem megcsodálni való kirakat, és én egyre inkább elfáradok a berendezésében. Otthon nem pózolok, nem színlelek, nem tettetek, és nem fizetek a szabadságommal, azért, hogy maradhassak. Vannak házak, ahol bár kint van a nevünk a postaládán, mégsem otthonok, csupán arra jók, hogy belépve kissé csökkenjen fázó vacogásunk, másra nem alkalmasak. A lakásalaprajz mélyen az agyunkba égette magát, villanyt sem kell gyújtani a sötétben, ismerjük már, megtanultuk, mint egy definíciót. Ismerős a hangfekvés, belénk ég az ajtó nyikordulása is, a padlócsempén a repedés is ott van a retinánkban, mint valami mozaikdarabka az életünkből. Az a ház mégsem otthon.
Az otthon az, ahol messzire látok, a horizonton túl. Ahol szemem magába fogadja, lefényképezi a látványt, és a szívembe költözteti. Ha így lesz, nem akarok már más látványt, nem akarok más hatásokat, lelkemre az a látvány lesz gyógyír. Nem rendezek be privát élet-kirakatot, semmi szükség rá. Nem akarom, hogy mások a mi életünk lapjait olcsó, színes bulvárhírként csócsálják, ízlelgessék, rágják. Az otthon az lesz, ahol együtt ülünk majd a verandán, és egy irányba tekintünk. Micsoda eseménytelen tökéletesség lesz az, és milyen pezsgő, zuhogó szerelemáramlás! A képzeletbeli beléptető kapukon kiszórunk minden zavaró, fölösleges és káros, szeptikus tényezőt, mindent, ami lélekidegen és egészségtelen. Úgy jössz hozzám haza, és úgy lépek be én a küszöbön, hogy a múlt nem ül többé a mellkasomon, átadtam magam neked, már veled gyűjtök emlékeket, és veled rendezem szépséges albumba, törlődött a múltam. Az otthon menedék, ahol kipihenjük az életet, kipihenjük a passzív, borúlátó, ártalmas hatásokat.
Hazaérni azt jelenti, hogy szembenézünk mindazzal, amit hátrahagytunk. Ahol értjük egymás nyelvét, ahol nem beszéljük dadogva a szeretenyelveket. Ahol nem veszítjük el a saját hangunkat, és nem válunk agresszívan kommunikáló sárdobálókká. Ahol nem járkálunk lábujjhegyen, kiüresedett kapcsolatok csendjében. Ahol nem áruljuk el egymást, és nem hagyjuk el önmagunkat. Ahol a másik ember jelenléte mindig fontos lesz, és sosem nem lesz magától értetődő, kiszámítható, mint egy bútordarab, ami mellett naponta elmegyünk szótlanul, mert megszoktuk a látványát.
Az otthon a világunk, amit mi építettünk. Ott van az otthon, ahol valaki azt szeretné, ha maradnál.
Forrás: kiralyeszter.com
