Az otthon ott van, ahol valaki azt szeretné, ha maradnál

Az otthon nem házat, vagy falakat jelent, hanem fontos emberi kapcsolatokat. Kapcsolatot két ember között, amely meghittebb és igazibb, mint bármilyen összkomfort. A másik ember örömét leli az egyéniségedben, a küllemedben, az élethez való hozzáállásodban, örül neked, melléd szegődik, így lesztek társak.

Ahogy nem várhatom el, és nem befolyásolhatom, hogy süssön a nap, ne essen az eső, ne legyen forgószél, szivárvány, szállingózó hó, vagy csontig hatoló fagy, úgy a másiktól sem várhatom el, hogy lépjen ki egyéniségének meglepő, nem mindennapi, egyedi, vagy éppen hétköznapi jelmezéből. A folytonos, pöffeszkedő elvárásaink miatt tesznek minket, és teszünk másokat lapátra, mert képtelenek vagyunk elviselni, ha valaki nem illeszthető bele a hibátlan sablonrendszerünkbe. Miért kellene más személyiséget ráerőltetni valakire a kedvemért?

Otthon kell, aminek a falai között, nem játszódtak és nem végződtek keserű élettörténetek. Ami nem itta magába más emberek életének szagát, ahol nem járkál ki-be kihűlt kapcsolatok szelleme. Ahol nem őriznek a falak magányt, válást, elmúlást, ahol nem volt dráma. Ahol nem hagytak éjjelente csecsemőket hiába sírni, ahol nem takarítottak fel vért a padlóról, ahol nem itta bele magát a fába a kétségbeesés. Olyan, ahová belépek, érzem végre teret kaptam, ahol hosszan kilélegzem az ártó gondolatokat, és belélegzem a nyugalmas, megállapodott pozitivitást. Ahol szorongásaim nem zárnak többé vaskorlátok közé, nem nyújtanak felém több keserű poharat. Nincs negatív földsugárzás, a felfelé igyekvő léptek hangjai többé nem riasztanak, hanem kitárt karokkal és szívvel várhatom Őt a lépcső tetején.

Olyan otthon kell, ahol nem érzem, hogy életem megcsodálni való kirakat, és én egyre inkább elfáradok a berendezésében. Otthon nem pózolok, nem színlelek, nem tettetek, és nem fizetek a szabadságommal, azért, hogy maradhassak. Vannak házak, ahol bár kint van a nevünk a postaládán, mégsem otthonok, csupán arra jók, hogy belépve kissé csökkenjen fázó vacogásunk, másra nem alkalmasak. A lakásalaprajz mélyen az agyunkba égette magát, villanyt sem kell gyújtani a sötétben, ismerjük már, megtanultuk, mint egy definíciót. Ismerős a hangfekvés, belénk ég az ajtó nyikordulása is, a padlócsempén a repedés is ott van a retinánkban, mint valami mozaikdarabka az életünkből. Az a ház mégsem otthon.

Az otthon az, ahol messzire látok, a horizonton túl. Ahol szemem magába fogadja, lefényképezi a látványt, és a szívembe költözteti. Ha így lesz, nem akarok már más látványt, nem akarok más hatásokat, lelkemre az a látvány lesz gyógyír. Nem rendezek be privát élet-kirakatot, semmi szükség rá. Nem akarom, hogy mások a mi életünk lapjait olcsó, színes bulvárhírként csócsálják, ízlelgessék, rágják. Az otthon az lesz, ahol együtt ülünk majd a verandán, és egy irányba tekintünk. Micsoda eseménytelen tökéletesség lesz az, és milyen pezsgő, zuhogó szerelemáramlás! A képzeletbeli beléptető kapukon kiszórunk minden zavaró, fölösleges és káros, szeptikus tényezőt, mindent, ami lélekidegen és egészségtelen. Úgy jössz hozzám haza, és úgy lépek be én a küszöbön, hogy a múlt nem ül többé a mellkasomon, átadtam magam neked, már veled gyűjtök emlékeket, és veled rendezem szépséges albumba, törlődött a múltam. Az otthon menedék, ahol kipihenjük az életet, kipihenjük a passzív, borúlátó, ártalmas hatásokat.

Hazaérni azt jelenti, hogy szembenézünk mindazzal, amit hátrahagytunk. Ahol értjük egymás nyelvét, ahol nem beszéljük dadogva a szeretenyelveket. Ahol nem veszítjük el a saját hangunkat, és nem válunk agresszívan kommunikáló sárdobálókká. Ahol nem járkálunk lábujjhegyen, kiüresedett kapcsolatok csendjében. Ahol nem áruljuk el egymást, és nem hagyjuk el önmagunkat. Ahol a másik ember jelenléte mindig fontos lesz, és sosem nem lesz magától értetődő, kiszámítható, mint egy bútordarab, ami mellett naponta elmegyünk szótlanul, mert megszoktuk a látványát.

Az otthon a világunk, amit mi építettünk. Ott van az otthon, ahol valaki azt szeretné, ha maradnál.

Forrás: kiralyeszter.com