Eddig ő vigyázott ránk, most mi vigyázunk rá

Felkavaró pillanat az ember életében, amikor a szüleivel való kapcsolata átbillen egy eddig ismeretlen tartományba: ahol megfordul a gondoskodás iránya és az aggódó szemek nem anyáról, hanem anyára tekintenek.

Attól a pillanattól, hogy valaki szülővé válik, ez a kötelék bizonyos értelemben élete utolsó pillanatáig változatlan marad: gyermekként tekint fiára vagy lányára akkor is, ha ő már felnőtt, családos, akár idősödő személlyé vált. A szerepek azonban az évtizedek alatt az élet rendje és módja szerint változnak, formálódnak, amit ideális esetben minden érintett a megfelelő időben felismer és elfogad. Ez az elfogadás nem feltétlenül békés lélektani folyamat, mert míg a fiatalnak a kibontakozást és az építkezést, addig az idősnek a távolodást, elmúlást, gyengülést jelenti akkor is, ha az öregedés fizikai jelei még nem zavaróak. Egy anyának pedig, aki a nőiség több érzelmi, hormonális és társadalmi hullámát próbálja egyszerre meglovagolni, talán (sőt) még nehezebb is, mint egy férfinak. Hiszen NŐK vagyunk, a mindenségből adó és kapó energiamezők, gyermekeikért harcoló amazonok, akik a fél világot megtartják egy kezükben, hogy a másikkal a családot tartsák egyben. És amikor elérkezik a pillanat, hogy rájöjjünk, ezt a terhet már nem bírjuk egyedül, sőt a világot más tartja helyettünk, na az a pillanat könnyen megingathat minden erős önbizalmat is.

Fogom a kezed, mert te is fogtad az enyémet

Két személy kapcsolata mindig az érintettek habitusától függ. A szülő–gyermek kapcsolatoknak is vannak tipizált fejezetei, azonban ezek többségében akkor is jelen van bizonyos alá-fölérendeltségi viszony, amely a szülői tekintélyt és a gyermeki sebezhetőséget jelenti. Amiről ez az írás szól, az ennek a viszonynak az érzékeny átalakulása, amelyben ugyanúgy szükség van az empátiára és a türelemre minden érintett részéről. Amíg gyermekként hozzá rohantunk minden problémával, felnőttként már nem igényeljük ezt, sőt hasonló szerepben állunk helyt a saját családunkban. De ez a szerepváltozás a mi szüleinket is megviselheti, kétszeresen is: elveszítenek valamit abból az önbizalomból, amit a mi szemünkben láttak elismerést adott nekik, illetve egyre nehezebbnek érzik tartani a tempót a világgal, amelyben élünk. Hogy ez kinél milyen korban (60, 70, 80 évesen) következik be változó, és valószínűleg nem szívesen beszélnek róla. Konfliktusok még a legidillikusabb kapcsolatokban is lehetnek, de néha az irántuk érzett szeretet és tisztelet gyanánt emlékeztetnünk kell magunkat arra, hogy ez a változás nekik sem jó.

Öt tipp, amit idős szülőknél érdemes figyelni:

  • Mentális képességeik hogyan változtak az elmúlt években?
  • Képesek még biztonságban ellátni magukat, van-e jele bármilyen nehézségeknek (takarítás, tisztálkodás, utazás, mozgás)?
  • Társas kapcsolataik hogyan alakultak az elmúlt években? (Vannak-e barátok, közel lakó rokonok, aktívan kommunikáló szomszédok, kortársak, bárki, akivel rendszeresen kommunikálnak rajtunk kívül.)
  • Lelkiállapotukban, hangulatukban nagyobb változások, ingadozások gyakoriak-e?
  • Élethelyzetük (anyagi lehetőségek és lakhatási körülmények) terén szükségük van-e támogatásra, amelyet esetleg ők maguk át sem gondoltak, vagy nem akartak beismerni?