Szívszorító történet.
Egy összejövetelen találkoztunk… csodálatos volt! Aznap este sok férfi akart udvarolni nekem. Ő… normális, egyszerű ember volt, aki nem akarta magára felhívni a figyelmet.
Az összejövetel végén meghívott egy kávéra. Udvariasságból elfogadtam a meghívást. Beültünk egy kávézóba, nagyon izgatott volt, szórakoztatni próbált, de nem nagyon tudta, hogy mit mondjon. Egy idő után azt gondoltam magamban, hogy “lehet, hogy jobb lett volna hazamenni”.
Aztán hirtelen pincért hívott és ezt mondta neki: “Kérem, hozna egy kis sót? Szeretném beletenni a kávéba.” A kávézóban aki hallotta, mindenki odafordult. Milyen furcsa!
A pincér visszajött és hozott egy sótartót. Lassan sózni kezdte a kávét, arca pedig elvörösödött. Vettem a bátorságot és megkérdeztem: “Ez valami furcsa hobbi? Még nem láttam senkit, aki megsózza a kávét.” Letette a csészét az asztalra és ezt mondta:
“Gyermekkoromban a tenger mellett éltünk. Imádtam játszani a vízben, érezni a tenger sós illatát. Most, minden alkalommal amikor kávét iszok, teszek egy kis sót bele, ami a gyermekkoromra emlékeztet, a kis falura, ahol születtem és ahol a szüleim éltek.” Az utolsó szava, könnyeket csalt a szemembe.
Lenyűgözött ez a gesztus. Azt gondoltam, hogy csak egy jó ember érezhet honvágyat a szülőfaluja iránt és csak ők tudnak ilyen szeretettel gondolni a szülőkre. Aztán nyugodtabb lett és sokat beszélgettünk és végül örültem, hogy összeismerkedtünk. A következő hetekben, hónapokban egyre többször találkoztunk. Rájöttem, hogy különleges ember, aki tökéletesen megfelel, ideális férfi volt: gyengéd volt, szerető, intelligens, jószívű, hiányzott neki ha valamit, valakit elveszített. Az egész azzal kezdődött, hogy megsózta a kávéját.
Mint minden hercegnős történet, ez is házassággal végződött és sok boldog évet éltünk együtt. Minden egyes nap a férjem megsózta a kávét és én azt gondoltam, hogy Ő így szereti.
40 év után, halála után egy levelet találtam a nappaliban. A levélben a következőket írta:
“Kedvesem,
Kérlek, bocsáss meg! Nagyon kérlek, hogy bocsáss meg! Életemben egyszer hazudtam neked, amikor sót tettem a kávéba. Emlékszel, amikor először találkoztunk? Annyira izgatott voltam, hogy cukor helyett sót kértem. Nem tudtam, hogyan rejtsem el a hibámat, ezért hazudtam. Úgy éreztem, hogy túl nagy égés lenne, ha bevallom az igazat. Többször is megpróbáltam elmondani az igazat, de féltem. Megígértem, hogy miután összeházasodunk, nem fogok többet hazudni. Most, hogy meghaltam, már nem félek bevallani. Nem szeretem sóval a kávét. Ez szörnyű, ennél rosszabb ízet el sem tudok képzelni. De minden nap megittam. De nem bántam meg! Tudtam, hogy ettől lett boldog az életem. Ha visszafordíthatnám az időt, megint ugyanazt tenném. Minden nap kávét innék sóval, csak tudjam, hogy mellettem vagy!”
Könnyek folytak le a felesége arcán, amikor elolvasta. Évekkel később az unokák megkérdezték tőle:
“Miért iszod sóval a kávét?” A válasza ez volt: “Mert így sokkal édesebb!”
