Feleségül mentem életem szerelméhez aki 2 éve özvegy lett és van egy kisfia – egy nap a fiú azt mondta, hogy az igazi anyja még mindig a házban él
„Az igazi anyukám még mindig itt él” – suttogta egy este a mostohafiam. Elnevettem magam, míg végül furcsa dolgokat kezdtem észrevenni az otthonunkban.
Amikor hozzámentem Péterhez, azt hittem, megértem, mit jelent belépni egy özvegyember életébe. Annyira elkötelezett volt a néhai felesége, Ibolya iránt, és egyedül nevelte a hét éves fiukat, Mátét.
Tiszteltem azt a mély szeretetet, amit még mindig iránta érzett, tudva, hogy ez a legelső szerelem és Máté anyjának emlékeihez kötődik. Nem azért voltam itt, hogy helyettesítsem őt, hanem hogy új fejezetet kezdjünk mindannyiunk számára.
Az első néhány hónap, amit családként töltöttünk, pontosan olyan volt, amilyenre vágytam. Máté melegen fogadott, semmi sem utalt az általam várt bizonytalanságra. Órákat töltöttem azzal, hogy játszottam vele, olvastam neki a kedvenc esti meséit, és segítettem neki a házi feladataiban.
Még azt is megtanultam, hogyan készítsem el neki a kedvenc makaróniját sajttal – extra sajttal és zsemlemorzsával a tetején.
Egy nap, teljesen váratlanul, Máté elkezdett „anyának” hívni, és minden alkalommal, amikor ezt mondta, Péter és én összenéztünk büszke mosollyal. Úgy éreztem, minden tökéletesen a helyére kerül.
Egy este, egy meghitt estén, éppen ágyba tettem Mátét. Hirtelen felnézett rám, tágra nyílt, komoly szemekkel. „Tudod, az igazi anyukám még mindig itt él” – suttogta.
Halkan nevettem, miközben ujjaimat végighúztam a haján. „Ó, drágám, anyukád mindig veled lesz, a szívedben.”
De Máté megrázta a fejét, és olyan intenzitással szorította meg a kezem, hogy a szívem kihagyott egy ütemet. „Nem, ő itt van. A házban. Néha látom őt.”
Hátamon hideg futott végig. Erőltetett mosollyal próbáltam elhessegetni a gondolatot, mint egy gyermek képzelgését. „Ez csak egy álom, drágám. Aludj szépen.”
Máté megnyugodott, de én nyugtalan maradtam. Próbáltam félretenni a gondolatot, hogy biztosan csak a változáshoz való alkalmazkodásról van szó. De ahogy teltek a napok, a házban történt apró dolgok nyugtalanítani kezdtek.
Elsőként például elpakoltam Máté játékait, csak hogy később ugyanazokon a helyeken találjam őket, ahol korábban voltak. Nem egyszer, nem kétszer, hanem újra és újra.
És a konyhaszekrények – átrendeztem őket úgy, ahogy nekem tetszett, de másnap reggelre minden visszakerült az eredeti helyére, mintha valaki megpróbálta volna eltüntetni a nyomomat a házból. Nyugtalanító volt, de továbbra is azt mondogattam magamnak, hogy csak az elmém játszik velem.
Aztán egy este észrevettem valamit, amire nem találtam magyarázatot. Ibolya fotóját áthelyeztem a nappaliból egy diszkrétebb polcra a folyosón. De amikor másnap lementem, ott volt, az eredeti helyén, tökéletesen letörölve, mintha valaki épp most takarította volna meg.
Mély levegőt vettem, és úgy döntöttem, beszélek róla Péterrel. „Mozgatsz dolgokat a házban?” – kérdeztem egy este, próbálva lazának tűnni, miközben befejeztük a vacsorát.
Péter felnézett, mintha valami buta viccet mondtam volna. „Nem, Brenda, miért tenném? Szerintem csak képzelődsz.”
Nevetett, de a szemében volt valami – egy csepp kényelmetlenség vagy talán vonakodás. Nem tudtam pontosan meghatározni, de úgy éreztem, egy láthatatlan fal áll köztünk.
Néhány este később, Mátéval egy puzzle-n dolgoztunk a nappali padlóján. Koncentrált, a kis nyelvét kidugva rakosgatta a darabokat, amikor hirtelen felnézett rám, tágra nyílt szemekkel és őszintén.
„Anya azt mondja, hogy ne nyúlj a dolgaihoz.”
Megállt a szívverésem. „Mit értesz ez alatt, kicsim?” – kérdeztem, próbálva egyenletesen tartani a hangom, miközben a folyosó felé pillantottam.
Máté közelebb hajolt, és lehalkította a hangját. „Az igazi anyukám. Nem szereti, ha a dolgaihoz nyúlsz” – suttogta, hátrapillantva, mintha valaki figyelne minket.
Lefagytam, próbáltam feldolgozni, amit mondott.
Olyan komolyan nézett rám, mintha egy titkot osztott volna meg velem, amit nem lett volna szabad. Kényszeredett mosollyal bólintottam, és gyengéden megszorítottam a kezét. „Minden rendben, Máté. Nem kell aggódnod. Fejezzük be a puzzle-t, jó?”
De aznap este, amikor Péterrel ágyba feküdtünk, az elmém vadul járt. Próbáltam meggyőzni magam, hogy csak egy kisfiú élénk képzelőereje dolgozik. De ahányszor lehunytam a szemem, hallottam Máté szavait, láttam, ahogy idegesen a folyosó felé pillant.
Amikor Péter végre elaludt, halkan felkeltem, és elindultam a padlás felé. Tudtam, hogy Péter Ibolya néhány régi holmiját ott tartotta egy dobozban. Talán, ha megnézném őket, és többet tudnék meg róla, megérteném, miért viselkedik így Máté.
Felkapaszkodtam a nyikorgó lépcsőn, a zseblámpám fénye átvágta a sötétséget, míg végül megtaláltam a dobozt egy sarokban, porosan, de jól karbantartva.
A fedél nehezebb volt, mint vártam, mintha évek emlékeit szívta volna magába. Levéve találtam benne régi fotókat, leveleket, amiket Péternek írt, és az esküvői gyűrűjét, gondosan papírba csomagolva. Minden olyan személyes volt, és furcsa bűntudatot éreztem, hogy turkálok benne.
De volt még valami más is. Néhány tárgy frissen mozgatottnak tűnt, mintha valaki nemrég érintette volna őket. És akkor vettem észre: egy kis ajtó a sarokban, félig elrejtve a dobozok mögött.
Megdermedtem, és összehúztam a szemem az ajtóra. Voltam már a padláson néhányszor, de soha nem vettem észre. Lassan félretoltam a dobozokat, és megcsavartam a régi, kopott kilincset. Kattant, és egy keskeny szobába nyílt, amit egy kis ablak gyengén megvilágított.
És ott, egy ikerágyon ülve, pokrócokba burkolózva, ott volt egy nő, akit azonnal felismertem a fotókról. Felnézett, szeme tágra nyílt.
Hátraléptem, megdöbbenve motyogtam: „Te… te vagy Emese, Péter nővére, ugye?”
Emese arca meglepettségből valami másba váltott át — egy csendes, baljós nyugalomba. „Sajnálom. Nem így kellett volna megtudnod.”
Nem akartam elhinni, amit látok. „Miért nem mondta el Péter? Miért vagy itt fent?”
Emese lenézett, végigsimította a pokróc szélét. „Péter nem akarta, hogy tudd. Azt hitte, elhagynál, ha megtudod… ha így látsz engem. Három éve itt vagyok.”
„Három éve?” Alig tudtam felfogni. „Végig itt bújtál el?”
Emese lassan bólintott, tekintete távoli volt. „Nem… nem járok ki túl gyakran. Itt fent jobban szeretek lenni. De néha nyugtalan leszek. És Máté… néha beszélek vele. Olyan édes fiú.”
Egy hideg borzongás futott végig rajtam. „Emese, mit mondasz neki? Azt hiszi, hogy az anyukája még mindig itt van. Azt mondta nekem, hogy nem szereti, ha elmozdítom a dolgait.”
Emese arca meglágyult, de a szemében volt valami zavaró, valami nyugtalanító. „Néha mesélek neki történeteket. Az édesanyjáról. Hiányzik neki. Úgy gondolom, megnyugtatja, ha tudja, hogy az anyukája még… jelen van.”
„De ő azt hiszi, hogy te vagy az. Máté azt hiszi, hogy te vagy az igazi anyja” – mondtam, a hangom elcsuklott.
Emese elfordította a fejét. „Talán így jobb. Talán segít neki abban, hogy érezze, hogy még mindig itt van.”
A fejem zakatolt, ahogy hátráltam ki a szobából, becsukva az ajtót magam mögött. Ez túlmutatott mindazon, amit valaha elképzeltem volna. Egyenesen lementem, megtaláltam Pétert a nappaliban, az arca azonnal aggodalommal telt meg, amint meglátott.
„Péter” – suttogtam, alig tudtam összetartani magam. „Miért nem mondtad el nekem Emeséről?”
Elfehéredett, a szeme elfordult. „Brenda, én—”
„Tudod, mit tett? Máté azt hiszi… azt hiszi, hogy ő az igazi anyja!”
Péter arca megrogyott, és leült a kanapéra, a fejét a kezei közé temetve. „Nem tudtam, hogy ez ilyen messzire ment. Azt hittem… azt hittem, ha itt tartom, távol mindenkitől, az a legjobb. Nem hagyhattam magára. Ő a testvérem. És miután Ibolya meghalt, Emese már nem volt ugyanaz. Nem akart segítséget kapni.”
Leültem mellé, szorosan megfogva a kezét. „De ő összezavarja Mátét, Péter. Ő csak egy gyerek. Nem érti.”
Péter mélyet sóhajtott, lassan bólintott. „Igazad van. Ez nem fair Mátéval szemben — vagy veled. Nem tehetünk úgy, mintha minden rendben lenne.”
Néhány pillanat múlva suttogtam: „Azt hiszem, be kellene kamerázni az ajtaját, hogy megtudjuk, valóban elhagyja-e a szobáját. Tudnunk kell biztosan.”
Péter habozott, de végül beleegyezett. Aznap este egy kis, rejtett kamerát helyeztünk el Emese ajtaja előtt.
Másnap este, miután Máté aludni ment, a szobánkban ültünk, és néztük a felvételt. Órákig nem történt semmi. Aztán, éjfél után valamivel, láttuk, hogy az ajtaja lassan kinyílik.
Emese kilépett a folyosóra, a haja lazán omlott az arcába, és ott állt, Máté szobájának ajtaja felé nézve.
Majd Máté jelent meg, álmosan dörzsölte a szemét, és elindult felé. Még a szemcsés felvételen is látszott, ahogy a kis keze felé nyúl. Emese lehajolt, és valamit suttogott neki, a kezét a vállán tartva. Nem hallottuk a szavakat, de láttuk, ahogy Máté bólintott, és visszasúgott valamit, ugyanazzal az őszinte kifejezéssel nézve rá.
Egy hullámnyi harag és szomorúság kerített hatalmába, amit nem tudtam irányítani. „Ő… ő táplálja a képzelőerejét, Péter. Ez nem egészséges.”
Péter nézte a képernyőt, az arca fáradt és meggyötört volt. „Tudom. Ez már túl messzire ment. Nem engedhetjük, hogy ezt tegye vele tovább.”
Másnap reggel Péter leült Mátéval, és egyszerű szavakkal elmagyarázta neki mindent. Elmondta neki, hogy Emese beteg, és néha az ő betegsége olyan dolgokra veszi rá, amik másokat összezavarnak, és hogy az igazi anyukája már nem jön vissza.
Máté csendben volt, a kis kezeire nézett, és láttam, hogy próbálja megérteni. „De azt mondta, hogy ő az anyukám. Nem küldhetitek el, apa” – motyogta, a szeme könnyekkel telt meg.
Péter szorosan átölelte, a hangja érzelmektől megtört volt. „Tudom, kicsim. De ez volt az ő módja, hogy közelebb érezhesd magad anyukádhoz. Ő szeret téged, ahogyan mi is. És segítünk neki meggyógyulni.”
