Az emberiség a természetében a legszínesebb. Elveink, tulajdonságaink, gondolataink, életfelfogásunk tesz minket egyedivé. Míg vannak személyek, akikkel gördülékenyen megy a kommunikáció, akikkel élmény beszélgetni, akikkel „egy húron pendülünk”, addig vannak olyanok is, akikkel bármit teszünk, bárhogyan csináljuk, sehogy nem jövünk ki. Ők azok, akiknek felesleges bármit is bizonygatnunk, úgysem fognak érteni bennünket.
Ezekre az emberekre egyszerűen nem éri meg az energiánkat pazarolnunk, nem szabad komolyan foglalkoznunk velük, mert hiábavaló. Létezik egy buddhista tanmese, ami az emberek ezen típusáról szól, és ami remekül példázza a fenti tanulságot.
Három edény
Azt mondják, egy köztiszteletben álló és ismert főnemes hallotta, hogy sokan imádják Buddhát, hogy az emberek bölcsességért és megvilágosodásért fordulnak hozzá. Ez a nemes igen híres volt, könyveket írt, előadásokat tartott, szeretett szóbeli vitákat folytatni. Gondolatban nevetgélt, és előre látta, hogyan fogja majd legyőzni Buddhát egy szóbeli összecsapáson.
Egy napon a nemesember és kísérete megérkezett arra a helyre, ahol Buddha tartózkodott, az emberek között. A nemes megvárta, amíg az emberek távoznak, és odalépett Buddhához. Így szólt hozzá:
– Ó, Tiszteletreméltó, hallottam, hogy igazságokat beszélsz. Kérlek, tisztelj meg a válaszoddal, oszd meg velem az igazságaidat, beszélj az élet legfontosabb dolgairól. Magamtól is sokat tudok, de nagyon szeretném megtudni tőled, amit nem tudok.
Buddha figyelmesen ránézett, és nyugodtan válaszolt:
– Nem tudok válaszolni a kérdéseidre.
– De miért? Talán elfoglalt vagy, esetleg sietsz valahová? Látom, az emberek szétszéledtek – erősködött a nemes. Megbántva és sértődötten érezte magát. Ebben az országban senki sem utasíthatta vissza a kérdéseit. Épp ellenkezőleg, mindannyian egy kis figyelmet akartak tőle.
– Nem mondok semmit, és nem azért, mert nincs időm, vagy mert elfoglalt vagyok. Hanem mert egyszerűen nem vagy abban az állapotban, hogy megértsd a válaszaimat. Ugyanis háromféle hallgatóság létezik, akiknek felesleges bármit is elmagyarázni. Ezek olyanok, mint három edény:
Az első edény fejjel lefelé van fordítva. Még ha rengeteg vizet öntenél is bele, egy csepp sem jutna bele, zárva van, egyáltalán nem tud magába fogadni bármit is.
A második edény nyitott, hogy befogadja a folyadékot, de az alján egy hatalmas lyuk van. Ha vizet öntenél bele, azt hinnéd, hogy megtöltöd. De a víz azonnal kiszivárog a lyukon, és sosem telik meg semmivel.
A harmadik edény pedig úgy ül, ahogy kell, az alján, stabilan. Nincs rajta lyuk. De csordultig tele van szeméttel. Hiába töltünk bele tiszta vizet, azonnal összepiszkolódik ettől a szeméttől. Mindegy, hogy mennyit öntesz bele, az edény tartalma nem változik. Ahogy megtöltötték, úgy marad.
Te pontosan ez a harmadik típusú edény vagy. Már csordultig tele vagy a saját tudásoddal, tanulságaiddal és hibáiddal. Magadban hordozod őket. Nem célod, hogy új tudást fedezz fel. Az az ember vagy, aki már mindent tud, nem pedig az, aki keres, hogy megértsen dolgokat. Már tele vagy, nincs több hely ebben az edényben az én információimnak.
Vajon hányszor ütköztünk már ilyen hallgatóságba az életünk során? Valóban érdemes lenne továbbra is rájuk pazarolnunk az energiánkat, a szavainkat? Vagy jobban tennénk, ha meghagynánk őket a saját felfogásukban, hadd érezzék magukat legyőzhetetlennek?
