A Balaton északi partjától nem messze, a Déli-Bakony erdejének mélyén, Nagyvázsony, Tótvázsony és Úrkút metszetében épült a Kis-Moszkvaként emlegetett, egykori titkos létesítmény. Hivatalosan 16205-ös sorszámú szovjet katonai bázisnak hívták, de nagyvázsonyi laktanyaként is ismert.
A titkosítások miatt pontos adat nem áll rendelkezésre a ma már szellemvárosként ismeretes hely létrehozásának idejéről, feltehetően 1968 körül épülhetett. Nemcsak a katonák, hanem családjaik is itt laktak, szó szerint egy mini várost hoztak létre nekik. Minden fontosabb épületet felhúztak, iskolát, sportpályát, boltot, orvosi rendelőt, fodrászatot, könyvtárat és üvegházat is, nem beszélve két panelházról, ami összesen hatvan család lakhatását biztosította.
Elsőre egészen kényelmesnek hangozhatnak a körülmények, és az ott élők jó szívvel emlékeznek vissza erre az időszakra, de komoly szabályokat kellett betartaniuk. Nem hagyhatták el a laktanyát, és nem fogadhattak látogatókat sem. A 32 hektáros területet szigorúan védték, nemcsak villanypásztorral ellátott szögesdróttal, hanem az illetéktelen behatolókra fedett lőállásokból is figyeltek, és bármikor tüzet nyithattak rájuk, vagy letartóztathatták őket.
Az atombunker bejárata.
De miért is védték ennyire ezt az objektumot? Természetesen nem a helyiek érdekében vezettek be radikális intézkedéseket. A Szovjetunió fennállása alatt több tagországában, köztük Magyarországon is nukleáris robbanófejeket tárolt, méghozzá itt, a Kis-Moszkvában kialakított atombunkerben. Nem tudni, pontosan mennyi atomtöltetű robbanófej pihent a pincék rejtekében. Az biztos, hogy a rendszerváltás után kiürítették, és sorra hagyták el a laktanyát a családok, a legutolsó katona 1990. március 28-án költözött ki. Ezután már a Magyar Hadsereg felügyelete alá került a territórium, de nem használták ki a létesítményt, látogatni is csak engedéllyel lehet. A képeket elnézve sokaknak juthat eszébe a csernobili katasztrófa óta elhagyatottan álló Pripjaty városa, ahová szintén sokáig nem tehette be a lábát senki.
A feledés emlékműve, a Zichy-Ferraris-Watzdorff-kastély Somlószőlősön
Zichy-Ferraris Manó angol romantikus kastélya a Somló hegy közelében áll, a feledés emlékműveként is emlegetik. Elsőre disszonánsan hangozhat a Manó elnevezés, pedig ez az Emánuel magyarosított verziója, és abban a korban igen népszerűnek számított, főleg az arisztokraták körében. A főnemesi családban született Zichy Manó katonai pályára lépett, életének sorsfordító pillanata volt, amikor 1839-ben feleségül vette Lady Charlotte Strachant, egy angol tengerész lányát. A nő hozományából megépíttetett 1841-ben egy, ma már Szlovákia területén álló kastélyt Oroszváron, melyben az angol romantika minden eleme megjelenik. Ebben az időszakban, főleg a nemesi családoknál nem volt szokás szerelemből házasodni, mindent a vagyon és a rang megőrzése érdekében tettek.
Aztán bekövetkezett az 1848-49-es szabadságharc, melyben Zichy-Ferraris Manó sokak meglepetésére a magyarok mellett harcolt annak ellenére, hogy családja a Habsburg császár oldalán állt. Felesége szeretőt tartott, méghozzá a világutazó hírében álló Andrássy Manót, és a forradalom idején tönkre is ment a házassága, ami elindította a lavinát. Zichy-Ferraris Manó, aki főnemesi rangja ellenére nem volt vagyonos, végképp eladósodott. Nem sokkal azután, hogy a tárgyalások lezajlottak, a nő váratlanul, 35 éves korában öngyilkosságot követett el, és érdekes módon épp Andrássy Manó kapott teljhatalmat végrendelete felett.
Egy legenda szerint Zichy-Ferraris Manó bánatában építtette meg az oroszvári kastély mását Somlószőlősön, de ez természetesen nem igaz. Már akkor belekezdett az építkezési folyamatokba, amikor még élt a felesége, 1851-ben lett kész. Csak azért hasonlít annyira a korábbi épületre, mert a nemes katona odavolt az angol romantika stílusjegyeiért. Kiválóan vitézkedett, amiért jutalmul kiosztották neki a birtokot. Úgy tartják, sokat tett a somlói borok népszerűsítése érdekében is, 28 holdat telepített a bazaltra.
1877-ben elhunyt, ekkor a Watzdorff bárók vásárolták meg a birtokot. Ők szintén eladósodtak, és a világháború időszakában kiköltöztek, elárverezték a kastélyt, ami a község tulajdonába került. Az idők folyamán rengeteg funkciója volt, magtárként használták, általános iskola és óvoda is működött benne, a felső szinteken bérlakások voltak. Végül 2002-ben osztrák vállalkozókhoz került, akik idősek otthonát szerettek volna létrehozni benne. Helyette 2005-ben egy 300 milliós csődárverés következett be. A jelenlegi tulajdonosa nem ismert, de megerősítették a födémeket, állagóvást hajtottak végre rajta, viszont újjáépíteni már nem tudták. Teljesen üres belülről, betört, befalazott ajtókkal, építési törmelékekkel teli, és láthatóan az állatok is gyakran használják menedékhelyként. A lépcsőház és a díszek viszont eredetiek. Szeretnék eladni a kastélyt, 115 millió forintért hirdetik, de az új tulajdonosnak legalább 600 milliót kell még ráfordítania a javításokra.
Nehezíti a körülményeket, hogy ipari területté nyilvánították a kastély háromhektáros területét és a környező lakóházak birtokát is, emellett egy óriási magházat is építettek nem messze tőle, amiről a polgármester a Kossuth rádiónak nyilatkozott. A mai napig építészek és különböző látogatók csodálják az üresen kongó, csupasz kastélyt, mely a régmúlt idők emlékét őrzi, és különleges hírnöke az angol romantikának.
A bakonyi szellemváros: a vinyei fűrészüzem
A Cuha-szurdok bejáratánál, a Bakony szívében található Vinye sokak által kedvelt kirándulóhely, nem véletlenül. A Bakonyszentlászló községéhez tartozó aprócska faluból megannyi erdőkön-mezőkön átvezető túraútvonal kanyarog. Éppen ezért nem nehéz kiszúrni a helyes település és az azt körbevevő természet gyönyörű látképéből kirívó hajdani fűrészüzem lehangoló képét.
1970-es években készült kép.
Az 1910-es és az 1960-as évek között Vinye-Sándormajorként nevezett térségnek legalább a felét kitette az 1912 óta működő üzem, ahol a dunántúli erdőgazdaságokból szállított fa nagy részét dolgozták fel, fűrészárut, parkettát és különböző faanyagokat készítettek belőle. Több házat is építettek a birtokon, ami családoknak adott otthont, hozzávetőlegesen 250-330 fő megélhetését biztosították. A hajdani alkalmazottak szívesen emlékeznek vissza az időszakra, generációk dolgoztak itt, idézve az egyik ott dolgozó visszaemlékezését: „Úgy éreztük, van talaj a lábunk alatt”. Vinyén, ahol jelenleg alig élnek páran, ekkor 130-140 fő lakott, nagyrészt az üzem dolgozói.
Az telephelyet az Eszterházy család alapította, és nagyjából a második világháború végéig magánkézben működött, ezen időszak alatt többször tulajdonost váltott, végül állami tulajdonba vették. Egészen 1998-ig dolgozhattak az emberek a parketta- és fűrészüzemben, amikor is leállították a termelést az akkori igazgatóság döntése után. Kihasználatlanul, gazosan és romosan áll a földbirtok, melynek területe 3,8 hektár. 2000-ben eladásra került épületekkel, berendezésekkel együtt. A jelenlegi tulajdonos nem ismert, de láthatóan a bezárás óta nem használták ki az értékes területet. Munkagépek rozsdállanak a gazos talajon, üresen kongó épületek málladoznak bevert ablakokkal, lógó vezetékekkel és törmelékekkel. Ennyi emlék maradt már csak fenn az egykor virágzó, és sokak szívének a mai napig kedves üzemről.
(Cikken belüli képek forrása: Erika Ácsné / Facebook, dansun / indafoto CC BY 2.5 HU, Christo / Wikipedia CC BY-SA 3.0, Christo / Wikipedia CC BY-SA 4.0, Zám Adrienn / Femina borítókép forrása: Christo / Wikipedia CC BY-SA 4.0)
