Talán épp okostelefonon olvasod ezt a bejegyzést. Látod? Úgy olvasd, hogy látlak magam előtt. Olyan van, mint én és mint oly sokan. Akik naponta többször, sokszor simogatják a kütyüt. De vajon mennyire volt másabb a világ az okostelefonok előtt?
Régen, ha találkozni akartunk valakivel, elmentünk hozzá és találkoztunk vele. Ma heteken át szervezünk egy kávét valahol, vajon mikor érünk rá mindketten.
Régen, ha mentünk az utcán, észrevettük, mi zajlik körülöttünk. Megálltunk a zebránál és körbenéztünk balra-jobbra-balra, mert így tanítottak. Ma magunk elé görnyedve haladunk és egy pillanatra sem nézünk fel, az autó úgyis megáll, a biciklis úgyis lelassít. Aztán vagy rágyógyulunk egy lámpaoszlopra, vagy belelépünk egy kivájt gödörbe, mert nem tűnik fel ez sem.
Régen, ha összefutottunk egy ismerőssel az utcán, köszöntöttük őt és megkérdeztük, hogy van. Ma nem köszönünk, ellenben azonnal ráírunk messengeren, hogy “hello, most mentem el melletted”.
Régen, ha rokonunknak, legfontosabb barátainknak születésnapja volt, jó előre tudtuk a dátumot, mert meg- és feljegyeztük azt és feladtunk neki egy képeslapot. Akkor is, ha az illető a szomszéd utcában élt. Ma letudjuk mindezt egy “boldog szülit” felkiáltással a facebookon és ha nagyon közeli az illető, megdobjuk őt egy szívecskés táblát szorongató maci képével.
Régen, ha valakivel beszélgetni akarunk, aki messze volt tőlünk, felhívtuk és beszélgettünk vele. Ma félmondatokban pötyörgünk a messengeren és öt perc után elfáradunk benne.
Régen, ha szerelmesek lettünk, lángoltunk és égtünk és alig vártuk, hogy találkozhassunk vele, ma egy alkalmazásból tudjuk meg, ha odakommenteljük, hogy Xoxo és az piros lesz, akkor szerelmesek vagyunk.
Régen, ha szomjasak voltunk, ittunk a csapból vagy az utca végében a kútból. Ma egy csobogást hallató alkalmazás figyelmeztet minket, hogy igyunk vizet, különben kiszáradunk. Meg fogom érni a pillanatot, amikor applikáció hívja fel az emberiség figyelmét, miszerint “belélegzés-kilélegzés”.
Régen, ha ezernyi dolgunk volt, lejártuk a lábunkat és onnan tudtuk, hogy sokmindent elintéztünk, hogy este jóleső érzés volt végre lehuppanni a fotelbe. Ma lépésszámláló applikáción figyeljük, mennyit mentünk gyalog.
Régen, ha éhesek voltunk, ettünk akár a retro kübliből is, bele neki a pörköltet egy karéj kenyérrel. Ma a kalóriafigyelőnkbe töltjük bele a kimondhatatlan nevű ételt és nem esszük meg akármiben, hiszen le kell fotózni előtte. A pörkölt is csak úgy jó, ha a tányér mellett ott van egy műpipacs meg a naplemente.
Régen gyűjtöttünk sokmindent: kártyanaptárt, telefonkártyát, szappant, könyveket, ma a minimalista applikáció a legmenőbb, amely naponta felhívja a figyelmet, mit vágj ki otthonról a kukába.
Régen, ha nevettünk, az hangos volt és szívből jött. Ma faarccal odaírunk egy kettőspontot és egy D betűt, de az ábrázatunk nem változik.
Régen, ha szomorkodtunk, a lelkünk is érezte. Ma használjuk a szomorű és a dühítő smiley-t és már futunk is tovább.
Régen, ha múzeumba, templomba, városlátogatásra mentünk, alig győztük kapkodni a fejünket a látnivalókat magunkba szívva. Ma mindent egy 5 colos kütyün keresztül látunk, miközben fotózunk és videózunk.
Régen, ha elutaztunk, küldtünk a számunkra fontosaknak egy képeslapot. Ma már az elutazásunk előtt tudja mindenki, ha a reptéren, vagy az autópályán totyorgunk.
Régen teli torokból énekeltünk, táncoltunk egy koncerten vagy diszkóban. Ma élőzünk és arra figyelünk, a videónk jó legyen, hogy az ismerőseink lássák, milyen menő helyen vagyunk.
Régen és most.
Nem, nem mondom, hogy régen jobb volt. Csak más. Azok is mi voltunk és ezek is mi vagyunk. A fenti felsorolásból soknál magamra ismerek, sőt, magamból merítettem a leírtakat. Néha, vagy inkább sokszor, hiányzik nekem a múlt.
Talán…..akkor…….még egy picit igazibban éltünk.
