Nemrég buszra vártam szülőfalum várójában. Megérkezett oda egy helybeli kiskamasz is: szemlátomást a szomszéd falu általános iskolájába igyekezett. Elfoglalt egy számára kedvezőnek tűnő pozíciót, és ott lehorgonyzott: más egyéb nem történt.
A közelmúltig a falvakban volt egy szép szokás: az általános udvariassági szabályok figyelembe vételével mindenki köszönt mindenkinek, ezzel kifejezve és erősítve a közösségi összetartozás érzését. Úgy vélem, hogy ez a hagyomány érdemes a megőrzésre, a fennmaradásra, ezért – mintegy figyelmeztetésképpen- ráköszöntem a nebulóra: a szeme sem rebbent.
Egy tinédzser nemköszönésének számos magyarázata lehet: így demonstrálja, hogy ő már nem gyerek, s mint ilyen már szakított a korábbi évek szülők által kikényszerített, kellőképpen meg nem indokolt, gépies, nem őszinte, halálosan unt köszöngetéseivel; az is lehet, hogy mint „ifjú lázadó” így demonstrálja a felnőttekkel szembeni egyfajta ellenállását; előfordulhat, hogy – korosztályi sajátosságként- rosszkedvű, elégedetlen, haragszik az egész világra, és ezért nincs kedve köszönni. Sajnos van még egy lehetőség, amelyik a legnyugtalanítóbb mind között: azért nem köszön, mert ezt látta, ezt tanulta a felnőttektől.
Elkezdtem célirányosan figyelni a település utcáin szembejövő ismerős arcokat, de a fiatalabb férfiak köszönése, a hölgyek visszaköszönése igen gyakran elmaradt. Gondoltam, hogy ez nem helyi sajátosság, s erről nem sokkal később meg is győződhettem, amikor egy közeli kisvárosba mentem bevásárolni. Volt olyan üzlet, ahol sem az üdvözlő köszönésemre, sem az elköszönésemre, sőt még a „boldog húsvéti ünnepek”-re sem reagált senki: élen az üzletvezetővel. Fáradt, közömbös tekintetükből ezt olvastam ki: „Ez meg mit akar itt?!”
Ezen élmények hatására mostanában sokszor eszembe jut egykori egyetemi hallgatótársnőm reakciója egy hasonló helyzetben, amikor megkérdezte: „Vissza is én köszönjek?!”
Naponta hallani, hogy elidegenedő, elembertelenedő világban élünk: épp ideje lenne ezen változtatni, mert ez nem jó senkinek. Tudatosítani kell az emberekben, hogy a köszönés nem egy kegy, nem egy haszontalan udvariassági gesztus, hanem azt fejezi ki, hogy „közöm van hozzád!”, „embertársamként tisztellek!”, s alkalmas arra is, hogy hidat építsen ember és ember között.
Ennek szellemében minden tisztelt olvasónak: további szép napot kívánok!
Zámbó Zoltán