Slamposnak, elhízottnak, megkeseredettnek láttam, amíg együtt éltünk.
25 évig voltunk együtt, három gyereket neveltünk. Vagyis többnyire ő, mert nekem mindig sok munkám volt. Az évek során el is távolodtunk egymástól. A feleségemből megkeseredett, néha slampos, kissé elhízott nő lett. Én legalábbis annak láttam a sok fiatal, mosolygós és karcsú lány mellett, akik a cégemben dolgoztak.
Nagy volt a kísértés és hát előfordult, hogy megcsaltam. Aztán az egyik lány úgy gondolta, hogy többet akar – megkereste a feleségemet. Gondolta, így megnyílik az út előtte. Részben igaza lett: a feleségem két hét sírás után beadta a válókeresetet. Abban viszont tévedett, hogy így összekerülhetünk.
Egyszerűen gyomorforgatónak tartottam, amit tett. A válóper során egészen más szemmel láttam azt a nőt, akivel oly sokáig éltem. Ami nekem megkeseredettségnek tűnt, az nem volt más, minthogy minden felelősséget ő viselt a családdal kapcsolatban. Ami nekem slamposság volt, annak oka, hogy egy fikarcnyi ideje sem volt önmagára, a három gyerek és a háztartás mellett. Túlsúlya pedig azért lett, mert a sok teendő mellett rendszertelenül evett, sportra nem maradt ideje.
Most, a válás után egy évvel az én volt feleségem ugyanolyan, mint a házasságunk elején: energikus, vidám, karcsú és gyönyörű. A gyerekek felnőttek, ki tudtak alakítani egy olyan napi rutint, hogy beleférjen egy kis idő arra, hogy csak magával foglalkozzon. Mára én lettem megkeseredett, aki felszedett egy pár kilót és slampos. Már tudunk normálisan beszélgetni, a gyerekek dolgait is együtt intézzük, de érzem, a három lépés távolság megmarad.
Nem csodálom, elárultam. Jó lenne, ha kapnék még egy lehetőséget. De nem hiszem, hogy lesz ilyen.
