Nagyi még a kifőzött zaccot is kiszárította, elraktározta, mert hogy akkoriban mindent hasznosítani kellett.
Szinte kötelező volt. Azt tartották jó gazdasszonynak, aki semmit nem dobott ki fölöslegesen, megtalálta a módját, hogy az a valami még felhasználható legyen.
Eleinte, mikor a nagyiék megvették első kávéfőzőjüket valamikor az ötvenes években – csak simán gyűjtögette, nem tudta mitévő legyen vele.
Aztán mikor volt már egy jó adag, akkor konzultációra sietett a szomszédasszonyhoz – ő mit csinál vele.
Első körben még csak a következő főzethez kevert egy keveset, így takarékoskodott a friss kávéval. Úgy volt vele, ha a presszósoknak bevált, akkor otthon is jó lesz az…
Ezzel tisztította az edényeket, hisz kiváló súrolónak, mivel egyrészt érdes, másrészt savassága miatt zsíroldó is a kávészemcse.
Másik részét pedig a virágokra szórta, jól lazította, táplálta a talajt.
Ha kevés volt, akkor a bentiekre, ha felgyűlt valami miatt sok, akkor pedig a kinti virágoskertre.
Időnként pedig “leküldött” egy-egy adagot a lefolyóba – így a zsíros dolgoktól nem dugult el, kiváló zsíroldó.
Mint ahogy innentől papa is ezzel mosta a kezét, ha kint koszos-zsíros dolgot bütykölt.
Aztán mikor volt már hűtőjük, szagtalanításra használta. Először még úgy, hogy berakott egy kis tálkával, de mivel a fele élelmiszer kávészagú lett, ezért módosított a módszeren – mikor kimosta a hűtőt kávézaccal áttörölte, leöblítette, majd száraz ronggyal letörölgette, hogy ne maradjon benne semmi árulkodó nyom.
Úgyhogy régen még a zacc sem ment kárba, mint annyi mindent – a kávénál is az volt a helyzet, hogy minden porcikát kihasználtak.
