Nagymama még más világban nevelkedett, és bár igencsak haladó felfogású volt, bizonyos szokásokat megtartott élete végéig. Nem lehetett róla lebeszélni, úgy volt vele, hogy az jó – és kész…
Egész életében sosem volt lázas beteg, nagyon odafigyelt mindenre.
Olyan előfordult, hogy megfájdult a torka, akkor kötött rá egy sálat, vagy az én kisdobos nyakkendőmet – mondván legyen legalább valami haszna – azzal mászkált egész nap, és persze meleg, mézes hársfateát kortyolgatott.
Na és ilyenkor jött a Dianás kockacukor. Jó volt, mert hogy ott ácsingóztunk körülötte nekünk is adott.
Másnap már kutya baja volt.
Egyszer sem láttam tőle, hogy akár egy Kalmopyrint bevegyen.
Míg ő élt, addig a konyhaszekrényen tartott kancsóból nem fogyhatott ki a víz. Ha frissen töltöttünk bele a csapból, akkor várni kellett legalább fél órát az ivással – akármilyen szomjasak voltunk – és csak akkor tölthetünk magunknak, amikor már nagyjából szoba meleg volt. Nem csak télen, nyáron is.
Olyan nem volt, hogy valaki kimelegedve igyon akár egy kortyot is.
Mindig azt mondta: várj, míg lehűlsz, mert leforrázod a tüdőd. Annyit tehettünk, hogy a vízzel kiöblítettük a szánkat, hogy ne érezzük annyira a szomjúságot.
Mai napig nem foglalkozom vele nyáron sem, hogy az inni valóm hideg legyen. Sosem rakom hűtőbe az innivalómat.
Ha fagylaltot vettünk, akkor üvegbe hoztuk el a cukrásztól, otthon ki lett mindenkinek porciózva, leültünk körbe az asztalhoz, és a szelet kenyérrel – amit mellé kiosztott – elmajszolgathattuk. Ha észrevette, hogy valaki csalni akar, és több kanál fagylaltot kanalaz be, mint falat kenyeret bekap, akkor rászólt: nem akarok holnap a gyógyszertárba menni.
Görögdinnyét míg kicsik voltunk – nem kaphattunk. Hogy miért, nem tudom. Ő azt mondta, hogy régen nagyon sok gyerek lett beteg tőle – nyilván állottat ettek, vérhast kaptak. Úgyhogy hiába volt friss a görögdinnye, olyan 5-6 éves korunkig azt nem vett, viszont sárgát igen.
Később is ha ettünk görögdinnyét – ott volt a kenyérszelet, enni kellett vele.
Görögdinnye után nem volt egy órát víz ivás sem, azt mondta, hogy az nem jó, felfúvódunk, és fájni fog a hasunk. Azóta már párszor áthágtam a szabályt, és nem lett semmi bajom, de ő akkor ragaszkodott ehhez. Nyilván tapasztalta valaha.
Amúgy bármilyen gyümölcsöt ettünk, ami leves volt, mint a szőlő, a szilva – akkor a kenyér kötelező volt. Persze lehet, hogy úgy vette: ezzel is telik a pocak.
Ő olyat nem használt, hogy: habarás. Legalábbis gyümölcsös ételekbe biztos nem. Megfőzte a gyümölcslevest – rántással. Teljesen világossal.
Ők még úgy tanulták, hogy a savanyú étel, és a tejes dolgok ütik egymást.
Mikor megjelent a gyümölcsjoghurt, a világ minden kincséért sem lehetett belediktálni akár egy kanálkával is. Úgy volt vele, ez a kettő nem illik egymáshoz – nem teszi tönkre a gyomrát fölöslegesen.
Tejet amúgy is ritkán használt főzéshez. Nagy eséllyel azért óvatoskodott vele, mert az ő idejében még nem volt hűtő, sem fridzsider, így ezek az ételek gyorsan romlottak volna. De egy rántásos más, átlagos hűtéssel (kamra, fali, mélyített tároló) még másnap fogyasztható.
Zsírosat nem főzött, csak módjával használt mindent.
Ette a kertből a gyümölcsöt, de nem permeteztek. Egyedül a szőlőt szórták le egyszer-kétszer kékköves mésszel, azon kívül semmit nem engedett. S bár imádta a gyümölcsöt, a zöldséget – no és persze az édes kelt tésztát, kalácsot – tudta hol a határ.
Nagyon vigyázott arra, hogy ne egye túl magát. Nekünk is mondogatta: nem kell soha szódabikarbóna, ha akkor hagyod abba az evést, amikor a legfinomabb, a legjobban esik a falat…
