Nem szeretettem az apám házában lakni az állandó „fegyelmezés” miatt.
– Ha nem használod, kapcsold ki a ventilátort!
– A szobádban megy a tévé, te meg sehol nem vagy. Hallgattasd el!
– Zárd be az ajtót!
– Ne pazarold a vizet!
Nem szerettem, mikor az apám ilyen apróságokkal zaklatott.
El kellett viselnem ezt, egészen addig a bizonyos napig, amikor úgy döntöttem, hogy elmegyek egy állásinterjúra.
„Amint megkapom ezt az állást, elhagyom a várost – gondoltam. – Nem akarok többé okítást hallani az apámtól.”
Amikor az interjúra mentem, az édesapám ezt tanácsolta nekem.
– Válaszolj a feltett kérdésekre habozás nélkül. Ha nem is tudod a választ, akkor is mondd meg bizalommal.
Megérkeztem az interjú helyszínére, és láttam , hogy nincsenek biztonsági őrök az ajtóban. Habár nyitva volt az ajtó, valószínűleg kellemetlen volt az át- vagy belépő embereknek. Ezért becsuktam és beléptem az udvarba. Gyönyörű virágok voltak az út mindkét oldalán, de a kertész nyitva felejtette a csapot, és a tömlőből folyt a víz. Túlcsordult a víz az úton. Felkaptam a tömlőt, és más növény mellé tettem, amelynek vízre volt szüksége.
A recepción senki sem volt, azonban értesítés jött, hogy az interjú az első emeleten lesz.
Lassan felmásztam a lépcsőn.
Délelőtt 10 órakor még égett a lámpa, valószínűleg előző este felejtették úgy. Emlékeztem az apám figyelmeztetésére. „Miért hagyod el a szobádat anélkül, hogy lekapcsolnád a villanyt?”
Úgy tűnt, mintha most is hallanám őt. Még a gondolattól is bosszankodva, megkerestem a kapcsolót, és lekapcsoltam a villanyt. Az emeleten egy nagy teremben láttam több embert állni, várva a sorukra.
Megszámoltam az embereket, és megkérdezte magamtól, van-e esélye arra, hogy megkapjam az állást.
Némi szorongással belépte a terembe, és az ajtó melletti üdvözlőszőnyegre léptem, de rájöttem, hogy fejjel lefelé van fordítva. Átfordítottam a szőnyeget az eredeti helyzetébe.
A szokást nehéz elfelejteni.
Sok férfit láttam belépni a kihallgatószobába, majd azonnal egy másik ajtón távozni.
Tehát senki sem tudta, hogy mit kérdeznek az interjún.
Amikor sorra került, némi aggodalommal megálltam a munkáltató előtt.
Az illetékes elvette az irataimat, és anélkül, hogy megnézte volna, ezt kérdezte.
– Mikor tud kezdeni ?
Erre én:
– Ez egy beugratós kérdés, amit az interjún feltesznek, vagy nehéz megkapni az állást?
– Maga mit gondol? – kérdezte a főnök. – Itt nem teszünk fel kérdéseket senkinek, mert úgy gondoljuk, hogy azokon keresztül nem tudjuk értékelni valakinek a képességét. Ezért a mi tesztünk az ember hozzáállásának értékelése. Lefuttattunk néhány tesztet a jelöltek viselkedése alapján, és megfigyelőkamerákon keresztül figyeltük őket. Egyikük sem jött ma ide, hogy tegyen valamit, és becsukja az ajtót, lekapcsolja a villanyt, elhelyezze a tömlőt, helyre tegye az üdvözlőszőnyeget. Maga volt az egyetlen, aki ezt tette! Szóval, úgy döntöttünk, hogy magát választjuk a munkára – közölte a főnök.
Mindig küzdöttem az apám fegyelmezésével, de ekkorra rájöttem, hogy ennek révén kaptam meg az első munkámat.
Minden, amit a szüleink mondanak nekünk, csak a saját javunkat szolgálja, szép jövőt kívánva nekünk!
Ahhoz, hogy értékes emberi lénnyé váljunk, el kell fogadnunk a rossz szokást és viselkedést megszüntető dorgálást, korrigálást és útmutatást. Ezt csinálják a szüleink, amikor fegyelmeznek minket.
Az apánk ötévesen a tanítónk; huszonévesen „rosszfiú”, de útmutató az élethez.
Az anyák elmehetnek a gyerekeik házába, ha megöregszenek, de az apa nem tudja, hogyan kell ezt csinálni.
Nincs értelme bántani a szüleidet, amikor még élnek, nehogy megbánd, amikor majd elmennek.
Mindig tisztelettel bánj velük!
Tisztellek Édesapám …
