Nyári konyha: ez a helyiség egyben fogalom is. Aki élt falun, vagy valamilyen köze van a vidéki élethez szülők, nagyszülők, rokonok révén, az tudja mi az a nyári főző hely, az az élettér, amiről szólok.
Ma már a lekvárfőzős, lecsós, málnaszörpös, dinnyés, paradicsom befőzős, szüretelős időszak fontos helyszíne. A valamikor lesajnált falusi nyári konyhák ma ismét reneszánszukat élik, nemcsak a falusi portákon, hanem a városok családi házas övezeteiben, csak most másként hívják ezeket a kerti placcokat. Mert a hely fontos, központi helye, lényeges szerepe a tűz, a tűzrakó hely. A kemence- és kályhaépítő mestereknek most igazán jól megy: hiszen nagy keletje van manapság nemcsak a házban, hanem a kertben is ezeknek a sütő-főző melegedő helyeknek.
De tekintsünk kicsit vissza az időben, hogyan is jött létre, milyen elgondolás alapján valósult meg a nyári konyha, mint élettér. A 19. század vége felé kezdtek elterjedni a falusi portákon ezek az építmények. Kétféle megoldást alkalmaztak, volt ahol különálló épületként működött, volt ahol a lakóépület közvetlen kapcsolódva valósult meg a sütő-főző konyha, melyet sokféle célra használtak. Először azoknál a parasztházaknál használták, ahol tehenet is tartottak és nagy volt a gazdaság. A gazdaasszony itt dolgozta fel a fejés után a tejet, szűrte, mérte, köcsögökbe osztotta feldolgozás szerint. A tűzhelyben a tűz sosem aludt ki, hiszen állandóan kellett melegvíz, az edények tisztításához, a tehenek, és más állatok körüli etetés-itatáshoz és természetesen a elfogyasztott étel elkészítéséhez. A helyiség fő helyén a rakott tűzhely és kemence állt. A másik fontos kelléke a helyiségnek a vizesvödör és mellette mosdótál.
A földekről hazatérve, az állatok etetése után az emberek ebben a helyiségben vetették le piszkos ruháikat, lábbelijüket, hogy a nagyházba, az alvóhelyre már tisztán érkezzenek. Az első tavaszi munkától, a vetéstől a betakarításig, a szüretig a nyári konyhában zajlott az élet, hiszen a paraszti élet legfontosabb tennivalója a termőföld körüli munka és az állattartás volt. Az 1960-as évek végén, ahogy a paraszti gazdaságok kezdtek megszűnni, úgy ezek a helyiségek is elvesztették igazi szerepüket.
A lakás átalakítások során fürdőszoba, vagy valamilyen tároló helyiség funkciót kaptak. Az üdülőövezetekben, például a Balaton partján, vagy más látogatottabb vidékeken, ahol a turizmus fellendülésnek indult, ott a kiskonyhába, vagy nyári konyhába költöztek ki a háztulajdonosok, míg a ház csinosabb részét a turisták számára adták ki.
Ma már a modern háztartásokban szinte minden funkcióhoz külön helyiség áll rendelkezésre: mosókonyha, szárogató helyiség, fürdőszoba, főzőkonyha, étkező, nappali. A könnyebb tisztántartási lehetőségek, a kényelmes takarító eszközök bővülése a nyári konyhák iránti igény csökkenését is magával hozta.
Az utóbbi évtizedben és különösen néhány éve ismét erőteljes igény jelentkezett az úgynevezett nyári konyhák, a féltetős főző-sütő helyek iránt. Persze, nem elsősorban a paraszti életmód, a termőfölddel való munka és állattartás hozta az igényt, hanem valami más. Bár egyre nagyobb számban költöznek vidékre a városi élettől, a hajtástól, a pörgéstől megcsömörlött fiatalok a földmunka és az állatok adta megélhetés felé fordulva, és ismét valódi funkciót kaphatnak a szabadkonyhák. De a legtöbb helyen persze, amolyan úri nyárikonyha kerül megvalósításra a medence és dzsakuzzi részleg mellett, hogy azzal együtt egy élvezeti és szórakoztató komplexumot képezzen a kertben. Egészen elképesztő dizájnok valósulnak meg bizonyos helyeken, például angol kert és nyári konyha parasztos párosításban. De szerencsére az egészen szép és természetes anyagokat társító, ízléses megoldások száma is gyarapszik. A lényeg azonban mindenütt ugyanaz, a tűz, a tűzhely, a sütés-főzés, a gasztronómia, a finomságok, illattal, füsttel, hangulattal, társasággal.
Háziasszonyok ezrei négy-ötévenként cserélik a konyhabútort, és szerzik be az éppen aktuális trendnek megfelelő csempét, hogy aztán néhány év múlva megint más burkolóanyaggal dobják fel a konyhát, az étkezőt. Valami mindig kellene, valami mindig hiányzik. Míg a szagelszívós, csilinili konyhák szinte csak díszletek, addig az udvar, vagy kert sarkában kialakított nyári konyhában lecseppenhet az olaj, a lekvár, senki nem csúszik el rajta. Füstölhet, serceghet a zsír, burjánozhatnak a különféle fűszerezett hús és zöldség illatok, senkit nem zavar.
A kályha, a kemence, a tűzhely hatalmas jelképe az embernek. Meleget és fényt adó hely, a családi élet központi helye, a szeretet, az összetartás szimbóluma. Véletlen-e hát, hogy napjainkban ilyen nagy igény van ezekre a tűzrakó helyekre? Az itt készült ételek, ezek az ősi füstös, faszenes, fűszeres ízek, illatok előhoznak az emberi emlékezet mélyéről, a közös tudatalattiból olyan érzéseket, energiákat, amelyek erőt kölcsönöznek, szeretetet adnak, és az összetartás, együvé tartozás biztonságot nyújtó muníciójával vérteznek fel a sokszor bizonytalannak tűnő világban. Tóth Katalin
