Julie Mannix 1963-ban 19 éves volt, amikor beleszeretett egy Frank von Zerneck nevű férfiba, akit azonban a szülei nem tartottak jó partnernek.
Amikor a nőgyógyász felfedezte, hogy Julie terhes, azonnal közölte a hírt a gazdag szülőkkel, akik kemény ultimátumot adtak a lányuknak: megszakítja a terhességet, vagy elmegyógyintézetbe küldik. A családban hatalmas volt a felháborodás, mivel elfogadhatatlannak tartották, hogy valaki házasságon kívül gyereket szüljön.
Julie nőgyógyásza a család barátja volt, ezért nem habozott megosztani a hírt a szülőkkel. Amikor egy rutinvizsgálat során kiderült, hogy a lány terhes, az orvos nem vele közölte a hírt, hanem egyenesen az édesanyához fordult.
De bármennyire is ellenezték a szülők a terhességet, volt egy komoly problémájuk: akkoriban az abortusz az Egyesült Államokban illegálisnak számított, ezért más megoldást kellett találniuk.
Hazudtak a lányuknak, nem mondták meg neki, hogy terhes, és megpróbálták elhitetni vele, hogy depressziós, és pszichiáterhez kell fordulnia. Ennek az volt az oka, hogy a mentális betegségben szenvedők esetében a törvény másképp kezelte az abortusz kérdését.
Julie Mannix ekkorra azonban magától is rájött, hogy babát vár, és nem volt hajlandó megszakítani a terhességet. A szülei ezután bezárták őt egy elmegyógyintézetbe, ahol a fiatal nő a szülésig hátralévő 6 hónapot töltötte.
Julie 1964. április 19-én adott életet a kislányának, aki az Aimee nevet kapta, de mindössze néhány pillanatot tölthetett el vele, mielőtt arra kényszerítették, hogy megváljon tőle, és aláírja az örökbeadási papírokat.
„Elküldhettek volna egy otthonba, ahol egyedülálló anyákat fogadnak be. De az elmegyógyintézet volt a büntetésem, amiért nemet mondtam az abortuszra.” – vallotta Julie.
A fiatal édesanya megpróbálta megkeresni a lányát, de nem járt szerencsével, hiába fordult különböző egyházakhoz, hogy felvilágosítást kapjon a kislány hollétéről.
Julie később New Yorkba költözött, ahol színésznő lett, és 1965-ben hozzáment szerelméhez, Frankhez. Éveken át próbálták megtalálni a lányukat, de eredménytelenül. Nem tehettek mást, mint hogy imádkoztak érte, hogy jó élete legyen, és minden évben megünnepelték a születésnapját.
Felnőtt korában a lány is keresni kezdte a biológiai szüleit, és végül ő volt az, aki rájuk talált. Újszülöttként örökbe fogadta őt egy házaspár, és Kathleen Marie Wisler néven nőtt fel. Sajnos még gyerekkorában elveszítette örökbefogadó szüleit, de Kathleen végül felnőtt, és ő maga is édesanya lett.
Amikor aktívan keresni kezdte a biológiai szüleit, egy online filmkönyvtárban bukkant rá az édesanyja nevére. Írt neki egy levelet, majd elkezdtek Skype-on beszélgetni. Idővel jobban megismerték egymást, személyesen is találkoztak, és igazi család lettek.
„Miután meghaltak a nevelőszüleim, sosem hittem volna, hogy újra gyereknek érezhetem magam. És hát íme, itt vagyok, két gondoskodó szülő mellett, akik folyton aggódnak a kisunokájuk egészsége felől, és különösebb ok nélkül is felhívnak” – mondta Kathleen.
